Ma utolért egy régi ismerős: egy depresszió-hullám. Emiatt pedig elgondolkoztam egy picit azon a kérdésen ami gyerekkorom óta foglalkoztat és máig sem tudom rá a választ: hogy kell tartalmas mély kapcsolatokat kiépíteni?Válasz itt nem lesz, én ugyanis nem tartom képesnek magam ennek a kérdésnek a megválaszolására. Sikertörténet vagy happy end se lesz, mert ez eddig még nem történ meg. Csak egy kis írásban való gondolkodás fog következni.  

Mind hallottuk már a jó tanácsokat gondolom, keress valamit amit szeretsz csinálni, járj társaságba, találj közös pontot valakivel utána meg könnyű minden. De jó is lenne.

Személy szerint tudatosan próbálok figyelni az ilyen dolgokra, igyekszem kedvesnek lenni, időben reagálni, humorosnak lenni, közös témák vagy érdeklődési kör után érdeklődni és hasonlók. Lehet, hogy túlgondolom a dolgot és pont ez a baj, de egyszerűen nem látom ennek eredményét.

Egy dolog nagyon nem megy, éspedig a semmiségekről való beszéd. Nem gondolom azt, hogy túl komoly vagyok, vagy, hogy annyira nem e világi dolgok érdekelnek, hogy mindenki más felett lebegek, egyszerűen arról van szó, hogy ez egy tehetség (talán képesség) ami nekem nincs meg (vagy soha nem fejlődött ki). Enélkül nagyon nehéz.

Ha megkérdezel bárkit akkor a kérdésre, hogy milyen emberi kapcsolatokat szeretne, vagy akár azt is, hogy milyen kapcsolatai vannak a barátaival, esetleg a családjával a válasz általában az, hogy mély és tartalmas kapcsolatai vannak vagy legalábbis azt szeretne a jövőben. De ez a kérdés jelege miatt van, ami kiváltja az önvédelmi ösztönt az embereben, aki meg akarja védeni a saját énképét miszerint ő egy okos ember akinek tartalmas kapcsolatai vannak akkor is ha ez a valóságban nem igaz.

Tartalmas kapcsolatot nem lehet kialakítani senkivel ha nem egy általános, időjárásról való társalgás alapjaira építed. E nélkül nincs esély. Senki nem akar mély kérésekkel kezdeni.  

Amikor pedig eljutok erre a pontra a gondolkodásban, mindig felmerül a kérdés, hogy igen ez így van, de mivel tudom magamról, hogy ezt a beszélgetési stílust nem tudom még csak imitálni se, de nem is igénylem senki mástól se, akkor van értelme egyáltalán arra a fura dologra, hogy barátság vágyni?

Én nem akarok a rohadt időjárásról beszélni, vagy a tegnap esti meccsről. Ezek a dolgok nem érdekelnek fél percnél hosszabban és nem akarom az életemet ilyenekkel pazarolni. Ha pedig ez a feltétele akkor nem is kell.

Én tényleg szeretnék mély és őszinte kapcsolatokat, de ilyenek miatt ez nem sikerül.  

Van egy olyan benyomásom, hogy az emberek azért kezdenek ilyesmiről beszélni néha, hogy ne legyen csend. Engem a csend nem zavarna - a csendet szeretem - és úgy gondolom, ha nem beszélünk valami fontosról vagy legalább közepesen érdekesről akkor nem baj a csend. Viszont ha valakivel együtt vagyok és nincs miről beszéljünk az időjáráson, a munkán vagy hasonló felületes témákon kívül, amikor beáll az elkerülhetetlen csend akkor az az érzésem, hogy én kellene beszéljek, mert ha nem akkor én vallottam kudarcot mint beszélgetőpartner. Ha pedig egyszer is kudarcot vallok mint beszélgetőpartner akkor a másik soha többet nem fog akarni velem szóba állni. Ezt túlkompenzálandónak jönnek a süket témák. A végén persze nekem is az az érzésem van, hogy ez időpazarlás volt és teljesen felesleges.

Mivel ezzel egész életemben így voltam, ezért nem vagyok teljesen biztos a következőben, de megfigyelés és másoktól hallott/olvasott dolgok alapján úgy tűnik, hogy a kor is szerepet játszik ebben. Gyerekkorban kötődik a legtöbb barátság. Felnőttkorban állítólag nehéz, szerintem meg egyenesen lehetetlen, tényleges, mély barátságokat kötni. Az időben visszamenni nem tudok, ezért csak a szomorú tény marad, hogy minden próbálkozásom ellenére is ez egy kudarcra ítélt projekt.  

Pár hete beszélgettem egy nagyon kedves ismerősömmel, aki olyan ember amilyen én szívesen lennék, és még én próbáltam meggyőzni őt, hogy az online fenntartott kapcsolatok is tudnak legalább olyan jók lenni mint a valódi életben alkotott kapcsolatok. Az ironikus különbség persze az, hogy neki a való életben is vannak tényleges barátai, nekem meg nincsenek.

Az online élet amit pár éve kezdtem el nagyon intenzíven folytatni óriási változást hozott az életembe és nagymértékben hozzájárult ahhoz aki ma vagyok, ezért ezt nem bánom egy percét sem, ellenben lehet, hogy hibásan elhittem azt a mesét, miszerint ez lehet egy forrása a tartalmas és mély kapcsolatok kezdetének. Erre én komolyan odafigyelek mint elméletileg, mint a gyakorlatban. Ma azonban történt valami, amikor is én egy ilyen gyakorlati megfontolásból barátságos gesztust tettem, és ami, levén online felületről szó ahol ezt meg lehet csinálni, el lett távolítva kérdezés vagy indoklás nélkül. Érzelmi szempontból ez nagyon rosszul esik, viszont egy tiszta visszajelzés. A gond csak az, hogy nem tudom mit lehetett volna alternatívaként tenni. Jelenleg az egyetlen amit látok az, hogy elgondolkodni azon van-e az egésznek így értelme? Kell az a kapcsolat nekem egyáltalán? Majd a következő (legalábbis nekem) logikus kérdés: kell egyáltalán bármilyen kapcsolat?

Nem hiszek abban, hogy az ember annyira társadalmi lény, hogy a többiek nélkül nem tud túlélni. Ott ahol én élek igenis lehet teljes izolációban élni. Ha a munkámat rendesen végzem és kapok érte elég pénzt ahhoz, hogy túléljek, akkor emberi kapcsolatokra nincs szükségem. Igen így minden drágább lesz, semmi nem lesz ingyen, de legalább nem kell ezeken a dolgokon szenvedni. Nincs nyomás, nincs szorongás amiatt, hogy a másik mit gondol rólad, hiszen mindegy, úgysem lesz abból sem semmi számodra értékes, tehát minden kapcsolat egyenlő a nem létezővel.  

Ha hívő lennék, bármikor elmehetnék egy már létező közösségbe, ahol az ilyen dolgokat megtanítják, vagy legalább látszólagosan lehetővé teszik, adnak egy kész kapcsolatrendszert, neked csak egy „apró” hülyeséget kell elfogadni, mint belépő. Életem során a legszélesebb ismeretségi köröm akkor volt amikor egy bizonyos vallásos közösségbe jártam. Utólag persze látom, hogy ezek a kapcsolatok felszínesek voltak, és nagyrészt hazugok, hiszen nem miattam, hanem a csoport miatt léteztek, és mikor kiszálltam a közösségből akkor ezek is megszakadtak. Ezért ez még csak ilyen szempontból sem lenne megoldás.   

A racionális megközelítésnek, még az ilyen interperszonális, lelki dolgokban is én vagyok a legnagyobb rajongója, csak sajnos még nem látom ezt a saját életemben, hogyan tudnám megvalósítani.

A napokban egy másik szintén online beszélgetésben felmerült a másik ilyen téma: a párkapcsolatok. Akkor ismét én voltam az aki azt mondta, hogy nem olyan nehéz az, és csak a szándékon múlik. Akinek mondtam pont az én ellentétem, neki nagyon jól megy az ilyen semmiségekről való beszélgetés és még nem voltam tanúja, hogy rajtam kívül bárkivel pár percnél tovább csendben együtt lett volna, mert mindig talált valami témát. Mégis, neki a párkapcsolatokat illetően, saját elmondása szerint, vannak problémái. Részben még mindig azt gondolom, hogy ez nála csak átmeneti dolog, ezért ez nem jelent semmit. E nélkül a képesség nélkül viszont mi van? Mi lenne velem, ha egy véletlen szerencse nélkül nem lenne most épp párkapcsolatom? Mikor a jelenlegi kialakult akkor is azt gondoltam, de még most is úgy vagyok vele, hogy én nem vagyok erre képes és ilyen nekem soha nem lesz.  

A mély és tartalmas kapcsolatot viszont én leginkább barátságra értem, ahol az néha felmerülő és boldogan teljesíthető szívességeken kívül tényleg nincs más érdek. Nincs szexuális feszültség, vagy frusztráció, nincs függőség mint egy szülő-gyermek kapcsolatban stb.

Ennek a kulcsa azonban úgy tűnik a felületesség. Ha arra meg nem vagy hajlandó akkor esélyed sincs. Vagy lehet, hogy valódi mélység és ezek a dolgok pont azért alapulnak ilyen felületes dolgokra mert akkor is ha hosszútávon és gyakran történik is az interakció mégis mindig felületes marad?

De akkor visszaérünk az előző ponthoz: mi értelme akkor ennek hiszen ez egyenlő a semmivel?