Decemberben divatosak az év legjobb könyvei listák, de most én inkább az elmúlt hét évre néznék vissza. Összeállítottam egy nagyon rövid listát azokról a könyvekről, amelyeket az elmúlt hét éveben a legjobban élveztem, és amelyeknek a legnagyobb hatása volt rám.
Miért pont hét? Mert idén lesz hét éve, hogy nyilvántartom a könyveket, amiket olvasok.

A listán található könyvek mindegyike elérhető magyarul, de egyik sem idén jelent meg.
Az ajánlók rövidek, és egyik sem tartalmaz részletes cselekményleírást.

Patricia Highsmith – A tehetséges Mr. Ripley
Senki sem ír olyan jó anti-hősöket, mint Patricia Highsmith. Ripley a kedvencem. Egyszerre elegáns, kulturált, de egyben végtelenül cinikus. És a saját érdekében bárkit hajlandó megölni. Olvasás közben drukkolsz neki, hogy megússza a következő nehézséget, de egyben végig tudatában vagy, hogy egy pszichopata. A kedvenc krimi sorozatom.

Gabriel García Márquez – A pátriárka alkonya
Nagyon röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy egy diktátor története, de tulajdonképpen körülírhatatlan. Csak megtapasztalni lehet. Az érzést, hogy milyen a hatalom, annak minden előnyévvel, és nehézségével együtt. Több évet, és rengeteg élményt egyszerre, mint egyetlen végtelenül színes érzést.
Márquez legjobb könyve.

Carl Sagan – Kapcsolat
Az alaphelyzet a következő: az emberiség kapcsolatba lép egy sokkal fejlettebb civilizációval. Minden más pedig nem olyan, mint amire egy sci-fiben számítasz. De ez alatt nem váratlan fordulatokat értek, hanem érdekfeszítő, és nagyon is tudományos gondolatokat. Részben tudományos ismeretterjesztés, részben elmélkedés az emberiség helyéről az univerzumban.

(Az online értékelések szerint a magyar fordítás nem annyira jó. Illetve a kiadó hiányosan adta ki a művet. Ezért, ha lehet, inkább eredetiben ajánlom.)

Tisza Kata – Akik nem sírnak rendesen
Tisza Kata az új kedvenc íróm. Idén újraolvastam az életművét – összesen hat könyvet –, és ez volt a kedvencem.
A könyv töredékekből, gondolatokból, és tömör életképekből áll. Nincs összefüggő történet, csak pár ismétlődő karakter. Ami összefogja őket az a gondolkodásmód, és attitűd, amit Tisza Kata képvisel. Ez pedig társadalmilag érzékeny, gender-centrikus, feminista, és rendkívül emberi.

Lundy Bancroft – Mi jár a bántalmazó fejében?  
Ha valakinek még nincs tiszta és pontos meghatározása arról, mit jelent a bántalmazás, és hogyan ismerhető fel, annak ajánlom ezt a könyvet. Végig az egyéni szintről beszél, de ha egyszer megérted a bántalmazás dinamikáját, és a benne résztvevők gondolkodását, akkor ezt a tudást akkor is fogod tudni alkalmazni, amikor diktatúrákról, és szélesebb társadalmi folyamatokról lesz szó.

Francis Fukuyama – A politikai rend eredete 
Ennek, az óriási, világpolitikát összességében elemző műnek, magyarul egyelőre csak az első kötete jelent meg. A második, ami a politikai hanyatlásról szól, még csak angolul érhető el. Mindkettőt ajánlom.
Az első kötet a múltat elemzi. Viszont nem a szokásos, angolszász-centrikus szemszögből, hanem összességében, világtörténelem szintjén.
Csak az elmúlt pár évben kezdtem politikával foglalkozni, és ez a könyv nagyon sok alapvető dolgot segített megérteni.

Albert Camus – Közöny
Az elmúlt évtizedek visszatérő témája az elidegenedés, és paradox módon, egyre inkább a túlérzékenység. Főleg, ha az online közösségi terekről van szó, ahol manapság egyre többen éljük az életünket. Egyszerre elvárás a politikai, és társadalmi kérdésekben való tájékozottság, és a szenvtelenség. Mert ha már egyszer jól értesült vagy, és követed az eseményeket, illetve elég intelligens vagy, akkor nehogy már szólni merj, hogy mit kellene másképp csinálni, vagy neked mi nem jó, mert akkor már túlérzékeny „hópihe” vagy, és „hisztizel”. Az elvárás egy életidegen, szenvtelenség, amit semlegességnek szeretnek hazudni.
Camus klasszikusának főhőse közel van ehhez az ideálhoz, és éppen ezért felkavaró a vele való találkozás.

De ez csupán hét könyv, a sok közül. Melyik volt az a pár könyv, ami az elmúlt években a legnagyobb hatással volt rád, kedves olvasó? Kommentelj, mert ingyen van.

„Orbán nyert. Kivándorlok.” 

Dehogy fogsz. A kivándorlás nem ugyanaz, mint elmenni öt napra nyaralni Londonba és megnézni a látványosságokat.
Én kivándoroltam. De én Magyarországra. Mert anno nem tetszett az a szintű korrupció, és elutasítás, amit Romániában tapasztaltam. Tudom, milyen bőröndönként elhordani a cuccaidat. A nagy ünnepekre „hazajárni”. Hetente hallgatni az anyu siránkozását arról, hogy „nem vagy itt fiam, és nem rossz neked ott a nagy világban?”
A magyarok többségében (igen még az ellenzékiek esetében is) pedig túlságosan erős a nemzeti hovatartozás érzése. Semmi nem olyan szép, mint magyar puszta. Semmi nem olyan jó, mint az eredeti paprikás krumpli és a pacal. És egyetlen nyelv sem olyan szép, mint a magyar. Ezért a magyarok nem tanulnak, és nem is tudnak rendesen idegen nyelveket. Viszont, míg egy britnek, vagy németnek ez nem gond, hiszen elköltözhet több másik országba, ahol helyi jellegzetességekkel, de alapvetően ugyanazt a nyelvet beszélik, addig a magyarok az ők fura ázsiai nyelvükkel és az alig makogott angol tudásukkal, illetve a tanulási hajlandóság hiányukkal nem tudnak csak úgy beilleszkedni valahol máshol.
A kivándorlás amúgy sem fél lábbal, és fél szívvel csinálható dolog. Nem azért fogsz kivándorolni, mert intellektuálisan frusztrálónak érzed a politikai közbeszédet. A kivándorláshoz kell az a vágy is, hogy ott légy. Ha azzal a hozzáállással indulsz neki, hogy majd a gazdag nyugaton kicsit megszeded magad, amíg otthon olyanok ülnek a parlamentben, akik neked nem tetszenek, addig nem fogsz megpróbálni beilleszkedni sem. Ha meg nem próbálod, akkor nem bevándorló vagy, hanem turista.
És néhány év múlva haza fogsz menni a mama kosztjához.

És az Orbán rendszerhez. Mert továbbra is az lesz ott, hiszen te, aki ennek alternatívája lehettél volna, külföldön voltál.

Az ellenzék jó a fidesz rossz

A fidesz a magyar nemzet hivatalos állami kommunikációja formájában, a lehető legnagyobb nyilvánosságnak kommunikálja a magyar nemzetről, és a politikáról való vízióját. A töketlen, gyáva, és vízió nélküli ellenzék ezzel ha lenne platformja sem tud versenyezni.
Nem csak azért, mert nincs kiadó óriásplakát felület, vagy csak öt perc jut a köztévében az ellenzéki pártoknak, hanem mert nincs üzenetük. Mert mit üzent a teljes ellenzék a szavazóknak az elmúlt három évben? Hogy nem képesek összefogni. Hogy akik valamennyire összefogtak, azoknak a mondanivalója a miniszterelnök-jelöltjük nevével való olcsó poénkodásban, és a múzeumi komcsi/szoci szlogenekben merül ki. Ja, bocsánat ez maga a kampány volt. Addig meg a síri csend.

A fiatal, a jövő reménye párt-próbálkozás, más néven a Momentum, meg olyan szinten röhejes programmal állt elő, hogy én, aki nem vagyok jártas a politikában, és nem foglalkozom vele amatőr szinten, mint a legtöbb felnőtt magyar férfi, még én is nevetségesnek tartottam. Annyira izzadtságszagú, és élettelen programjuk volt, amibe beleolvasva az volt a benyomásom, hogy politológia házikat olvasok, nem egy működőképes, urambocsá' kormányozni képes párt komolyan vehető programját olvasom.

Magyarországon ma egyetlen politikai párt van: a fidesz. Mindenki más csak úgy tesz, mintha politizálna. Közben nagyon igyekszik, hogy nehogy elrontsa a saját megélhetését, és a parlamenti pozícióba való jutás esélyét, hogy továbbra is biodíszletként ott ülhessen néha a parlamentben, meg felvegye a fizetést. Hiszen máshoz nem ért. Mondjuk ehhez sem, de ez a kétharmad mellett amúgy is részletkérdés csupán.

Csodavárás

Van egy kedves, a politikában nálam sokkal jártasabb, ismerősöm, akivel évek óta vitatkoztunk azon, hogy lesz-e újabb fidesz 2/3-ad. Én mindig is azon az állásponton voltam, hogy lesz, és ezt az ellenzék nem tudja vagy nem is akarja megakadályozni, mert inkompetensek mind egy szálig.
Ez a kedves ismerősöm néha, az első néhány napi politikai botrány példaként való felsorolása után végső érvként mindig azt hozta fel, hogy „bármi megtörténhet”. Mert az elnyomó, diktatórikus rendszerek bukása előtti napon sem látta senki belülről, hogy mikor fog az egész összeomlani.
Ezt a hozzáállást teljes mértékben vallásos csodavárásnak érzem. Az újabb fidesz 2/3-ad után pedig alapos okom van annak nevezni, mert a vereség után erről a csodavárásról a

„Választási csalás történt”

mantrázására tért át az illető.

De az a helyzet, hogy nem volt konkrét csalás.
A helyzet az, hogy eleve a FIDESZ-nek kedvezett a választási rendszer. Ezt évek óta tudni lehetett.
A Közös Ország Mozgalom próbálkozása arra, hogy ezt a választások előtt megváltoztassa kudarcba fulladt.

Ezt a kezdeményezést akkor nagyon jó ötletnek tartottam, és nem értettem, hogy miért halt el. Nemrég jöttem rá: mert magyar magyarnak farkasa. A magyarok legendásan soha nem működnek együtt, és ez ennek során is kiderült. Először kellett volna egy igazságos választási rendszer, és kommunikáció és utána jöhettek volna a program javaslatok, és csak utána kellett volna dönteni. Nem pedig abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy mindenkinek úgy tele van a töke a korrupcióval, mint a belvárosi romkocsmák törzsvendégeinek, és mindenkinek csak ez a szempont.

„Bizonyára te jóval tetterősebb lennél valamelyik ellenzéki pártban”

Ezt szó szerint így vágta a fejemhez, ismeretlenül, egy felháborodott ellenzéki.

Évekig voltam aktivista és több szervezetben próbáltam tenni valamit azért, hogy az életterem jobb legyen, és hogy egy jobb világot hozzak létre magam körül, mint amit kaptam.
Nem sikerült. Elbuktam. De nem azért, mert meglátogattak a kopaszok, zaklatott a rendőrség, a kormány akadályozott, vagy bármi hasonló. Sokkal inkább azért, mert a magyar, főleg a budapesti, civil aktivisták közege egy vicc, és nincs aktivista kultúra. Személyeskedés, becsvágy és egymás hátba szúrása van. Mindig az az elsődleges, hogy az egyén érvényesüljön.

Ha összegyűl egy fél tucat aktivista, hogy bármit csináljon, egy idő után mindig az lesz az elsődleges szempont, hogy egy valaki kiharcolja magának az alfa pozíciót, és az ő akarata legyen meg. A célok, a többiek, a köz és hasonlók mind sokad rendű fontosságúak. A lényeg, hogy az aktivista maga érezze jól magát.
Ha meg valaki visszajelzést mer adni, vitatni meri az illető alfa pozícióját, akkor rögtön jön a sértődés, a vádaskodás, az intrikázás, és az együttműködés megvonása.
A magyar aktivisták többsége gyerek, és azt hiszi, hogy ez játék. Ezért van az például, hogy mindig, minden ingyen van, mindig ingyenes az időd, a szervezetek non-profitok, a pénz meg mocskos, bűnös dolog. Pedig ez baromság. A pénz a jelenlegi világunk hajtóereje. Enélkül a kultúránk sem működik. És enélkül az Isten háta mögötti falubeli írástudatlan, egész nap TV2-t bámuló idős cigány asszony ismét a bármely kortárs neo-náci párton túltevő fideszre szavaz, hogy megvédje őt és az onokáját a migráncsoktól. És nem a néni lesz a hülye, hanem a „részvételi deokráciáról” papoló, anarcho-komunista illúzióban éldegélő, valóságtól elszakadt, csak magával foglalkozó pesti entelelktuel aktivista lesz a hülye, ha azt gondolja, hogy mindenki azt érzi az orbáni rendszerrel kapcsolatban, amit ő, és változást akar. Főleg arra, amit ő elképzel.

Nekem egész más elképzelésem van a civil aktivizmusról. Én azt gondolom, hogy az munka. Nem munkabérért, hanem a közért végzett munka. A jutalma nem a lelked simogatásában, a jó buli aktivizmusban és hasonlókban van, hanem abban, hogy felelős, felnőtt emberként, a képességeidet egy olyan ügy szolgálatába állítod, amit fontosnak tartasz. Amiben okod van hinni. Nem babonásan, csak hinni, nem illúziókat és nem létező utópiákat kergetve, hanem átgondoltan, optimistán, de a tények és a lehetőségek figyelembevételével megvalósíthatónak és megvalósítandónak tartasz.
Ekkor lehet az aktivizmust főállásban csinálni. Ekkor lehet civil szervezeteket alapítani. Ekkor lehet önkénteseket felkérni bármire is. Ha nem ez a célod, hanem csak a szabadidődben akarsz néha valami szórakozás-szerű dolgot csinálni, akkor nem aktivista vagy, hanem van egy hobbid, amihez másokat kihasználsz.
Részemről arra fogok törekedni, hogy valami olyan önkéntes munkát végezzek ahol ezt komolyan is veszik.

Merre tovább?

A választások utáni első hétvégén Budapesten tüntetés volt. Százezres tömeg. Majd „A tüntetők többsége a rendezvény végének bejelentésével hazament.”
A mai tüntetésre már fele annyian jelentkeztek.

Na ezért nem lesz második rendszerváltás Magyarországon a közeljövőben. Mert még a feldühödött ellenzéknek is elég, ha hétvégén, a szabadnapján, néhány órát azzal tölt, hogy azt üvöltözi „Orbán takarodj”, de utána békésen és szabálykövetően hazamegy. És egyre többen belenyugodnak a helyzetbe.

Maradnak az edzett tüntetők, akik ilyeneket visznek:

Forrás

A nagy pro-eu, náci, cigány, székely, buzi összefogás, ami majd megdönti az orbáni hatalmat. LOL
A magyar ellenzék önmaga paródiájává vált.

Nem, az ördöggel nem kell összefogni Orbán ellen. Undorodom ettől a cinikus, számító hallucinációtól, miszerint „bárki csak ne a fidesz”. Nem. Egyik sem. Eljutottam arra a pontra, hogy a teljes ellenzékben senkire még egy melegszendvics elkészítését sem bíznám rá, nemhogy az ország vezetését.

Végeztem. Nem fogok többé magyar politikával foglalkozni. Kitakarítottam a facebook feedemet. Lekövettem az összes magyar hírportált és politikust.

És időközben ismét kivándoroltam. Ezúttal tényleg nyugatra. Itt fogok élni, és igyekszem beilleszkedni is. Ennek oka viszont nem csak a fidesz, hanem mindenki más is.

Az életem ezek után garantáltan nyugodtabb lesz.

Néhány éve elkezdtem könyveket gyűjteni. A gyűjteményem szépen-lassan dagadozott, és eljutottam oda, hogy több mint száz olvasatlan könyvem volt. Majd három éve úgy döntöttem, hogy ez tarthatatlan, és el fogom olvasni az összeset.
A projektnek néhány napja véget vetettem. Közben, itt-ott, becsúszott még néhány új könyv, amit muszáj volt megvenni vagy elolvasni, de ezt nem is bánom.
Ez idő alatt az érdeklődésem eléggé keveset változott. Talán csak annyit, hogy újabb dolgok kezdtek érdekelni. De még mindig bele tudtam merülni azokba a könyvekbe is, amiket öt vagy hat éve vettem meg, mert akkor érdekelt.

Az utolsó könyv, Filozófia (szerk. Boros Gábor), kicsit kemény dió volt, egyszerűen azért, mert annyira förtelmes. Olyannyira, hogy 848 oldal, és két hónap olvasás után feladtam. Rég nem csináltam ilyet, és nagyon nem akartam pont ezt a projektet így befejezni, de folyamatosan a kedvenc booktuberem egyik beszólása jutott eszembe, hogy

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy szar könyveket olvass.”

Érdekes, hogy annyi év után, amiben azért küzdöttem napi szinten, hogy lebontsak magamban minden babonaságot és irracionális reakciót, ehhez valahogy mégis babonásan ragaszkodtam. Ezúttal is csak az segített, mint amikor elkezdtem leépíteni a hitemet: tudatosan úgy döntöttem, hogy eddig és nem tovább. Ezen a ponton túl, akkor is ha rossz érzésem, vagy bűntudatom lesz, azt tudatosan le fogom küzdeni, és nem hagyom, hogy egy kellemetlen érzésbe ragadjak és csak vegetáljak. Elvégre ez valami olyasmi, amit a szabadidőmben csinálok azért, hogy élvezzem és megtapasztaljam a létet, nem pedig valamiféle kötelességből. Én azért olvasok, hogy megtudjak olyan dolgokat, amit soha nem tapasztalhatok meg magam. Vagy megértsek dolgokat. Ebben egy rossz könyv akadályoz.

Amikor néhány éve elkezdtem ismét rendszeresen és sokat olvasni, átlagos 300-400 oldalas könyvekből egy év alatt elolvastam legalább ötvenet.
Az olvasd a saját könyveidet projekt idei termése a következő:

Természetesen nem csak ennyit olvastam – volt még pár audiokönyv és digitális könyv is közben – és azért még van hátra az évből egy kevés. De egyelőre nagy megkönnyebbülés a végére érni ennek az időszaknak.

És soha többé nem fogok ilyet csinálni.

Tényleg jó a hívőknek, ha a szeretett hagyományaikat ennyire pofátlanul szembeköpi valaki?
Ha hívő lennék is megvetném ezt az alakot, mert így viselkedik, és az ünnepeket arra használja, hogy a saját erkölcstelen ügyeiről elterelje a figyelmet.
Sokakat zavar a szeretet ünnepe megnevezés, mert azt gondolják, hogy a szeretetre nem lehet kötelezni senkit, és hogy lehet egy évben egyszer elvárni, hogy valaki mindenkit szeressen. Egy értelmes hívő viszont jóindulatú, és szeretetteljes lehet, de nem hülye. Az ehhez hasonló – különben felháborító és erkölcstelen viselkedés – viszont azért tud megmaradni a mindannyiunk közös terében, mert a magyar társadalomban túlságosan kevés a szolidaritás és a nyitott párbeszéd a többi polgárral. Mindenki visszahúzódik a saját négy fala közé, és csak mechanikusan boldog ünnepeket kíván (bár nem annyira cinikusan mint a videóban), de valójában nincs köze sem a többi embertársához, sem a többi polgártársához. Azok akik az átlagnál talán valamivel érzékenyebbek erre vallási közösségekbe járnak és csóválják a fejüket az ehhez hasonló keresztényietlen megnyilvánulásokon.
Szekuláris, vallásmentes közösségek meg nem alakulnak, mert az viszont gyanús. Ha pedig a politikához is van esetleg köze, akkor egyenesen veszélyesnek tartják. A nemzeti kormány a magyar nemzet legrosszabb hajlamait erősítette fel.

"Tudod, mit tanultam abból, hogy megírtam ezt a könyvet (Hogyan halunk meg?)? Ha tanultam bármit is. Azt, hogy minél személyesebb vagy hajlandó lenni az életed részleteivel kapcsolatban, annál egyetemesebb az amit mondasz. És amikor azt mondom, hogy egyetemes, akkor nem csak a mi kultúránkról beszélek. Sok zagyvaság hangzik el ezzel kapcsolatban: “Nem tudhatod, hogy a Sri Lankán élők, hogyan reagáltak a cunamira, mert nem ismered azt a kultúrát”.
Nos, ebben van valami, de számomra a kulturális különbségek egyfajta patina a legmélyebb pszichoszexuális érzéseinken, amelyet emberi lényként érezhetünk.
Olyan közös fizikai jellemzők alapján, melyek az agyunk struktúrájából következnek. És amelyek bizonyos törekvéseket, és bizonyos érzelmi szükségleteket hoznak létre, amelyek csakugyan egyetemesek.

Azt gondolom, hogy ez a tudást a szeretet továbbadására használjuk. Írtam egy könyvet, amelynek a címe “Elveszve Amerikában” volt, és abban van egy idézet, amit Alexandriai Philónnak tulajdonítanak. De egyetlen Philón-szakértő sem volt képes megtalálni nekem az idézet forrását. Én pedig semmiképp nem tudom megtalálni.

[Philón] “Légy kedves mindenkihez, mert bárki, akivel találkozol, kemény csatát vív. ”

Amikor felismered, hogy a fájdalom – és a fájdalomra adott válasz – egy egyetemes dolog, ez nagyon sok mindent megmagyaráz a többiekkel és önmagaddal kapcsolatban. Türelemre tanít. Arra tanít, hogy légy visszafogott a másokkal szembeni reakcióidban. Egyfajta megértést ad. Lényegében elárulja neked, mi az, amire mindenkinek szüksége van. És tudod, hogy mi az amire mindenkinek szüksége van? Ha egy szóval akarod kifejezni akkor: megértés.

És ebből származik mindenféle szeretet.

Ha valaki úgy érzi, hogy megérted őt, akkor nagyon sok neurotikus viselkedés csak úgy eltűnik. A te részedről és az ők részükről is. Tehát, ha arról akarunk beszélni, hogy mi készteti arra ezt a világot, hogy egy közösségként létezzen, akkor a szeretetről kell beszélnünk.

És nem beszélhetünk erről – és ezért még bajba fogok kerülni – a hamis szeretet fogalomról, amit annyi vallás csak úgy emleget, mint “Isten szeretete”. Erről, az emberi biológia, beleértve az érzelmek biológiát, szempontjából kell vizsgálni.
Azért mondom, hogy ez a biológiánkból származik, mert ezt valamilyen szinten mindannyian érezzük. Vallási formákba öntjük. Majdhogynem olyan, mintha megtagadnánk a biológiánkat. Tömör, bölcselkedő aforizmákba foglaljuk, de végső soron a legmélyebb fiziológiai természetünkből származik."

Forrás.

Senkit sem érdekel, mi van az ateizmussal. A legtöbb ember azt mondja, hogy „persze, hogy nem hiszek istenben. Milyen hülye kérdés ez?” Az ateizmus egy lerágott csont.
De akkor merre tovább?
Ha elhangzott az összes érv, a kérdés mindenki számára el van döntve, a meggyőzés pedig lehetetlen, akkor mi teendő maradt még?
Szerintem továbbra is szükség van a régi és az új természetfelettivel kapcsolatos állítások cáfolatára, de ezen túlmenően, azt gondolom, ideje lenne elkezdeni építeni valami pozitívat is. A most élő ateistáknak, és a következő generációknak.
Szükség van egy pozitív, saját állításokkal rendelkező, tudományos és humanista alapokon nyugvó, racionális ateizmusra.
Én ezt pozitív ateizmusnak hívom.
Ez szándékosan túlmegy a „hiszek vagy nem hiszek istenben” kérdéskörön. Mert ez utóbbi semmire sem vezet.
Minden embernek van egy világképe. Ami lehet vallásos (avagy babonás) vagy lehet racionális (avagy szekuláris).
A pozitív ateizmus, amit én javaslok, egy racionális világnézet lenne, amely megválaszolná a mit, miért és mi célból kérdéseket is. Tehát adna egy átfogó, általános értelmezést a világról, ahogyan azt a vallások teszik.
A vallásoknak rég van a kész, jól megfogalmazott válasza ezekre a kérdésekre. Ideje, hogy a hitetleneknek is legyen.
A kérdés tehát az: hogyan élünk ateistaként?

A vallás tudatlansághoz vezet.
A tudatlanság félelemhez vezet.
A félelem gyűlölethez vezet.
A gyűlölet erőszakhoz vezet.

Inkább: 

A tudatlanság félelemhez vezet.
A félelem hithez vezet.
A hit valláshoz vezet.
A vallás hibás értelmezéshez vezet.
A hibás értelmezés erőszakhoz vezet.
A hibás értelmezés és az erőszak gyűlölethez vezet.
A gyűlölet felesleges szenvedéshez és még több erőszakhoz vezet.
A szenvedés és az erőszak félelemhez vezet.
Ha félsz, nem tudsz racionálisan gondolkodni.
Ha nem tudsz racionálisan gondolkodni, az vezet a tudatlansághoz, és a kör előröl kezdődik.

Kép forrása

Ha vagy elég okos ahhoz, hogy felfogd, mennyi mindent nem tudsz, és mennyi mindenhez nem értesz, valamint esélyed sincs, hogy valaha is megértsd, mert egyszerűen nincs elég időd, hogy megtanulj, elolvass, vagy megnézz mindent, ami ehhez szükséges lenne, és ez elkeserít, az mi más lehet, mint az örök elégedetlenség, és boldogtalanság receptje?

Soha nem leszek elég jó. Soha nem leszek elég művelt. Elég okos. Elég tájékozott. És ez néha elkeserít. Bénítóan és teljesen.

És nem, az „Internet” sem segít. Az csak egy illúzió, hogy most tájékozottabbak vagyunk, mert van Wikipédia, vagy Index. Az is csak a valóság egy kis szelete. És azt is el kell olvasni. Cserébe miről mondasz le? A munkáról, amiről nem lehet, mert az életbemaradást nem adják ingyen? A pihenésről, ami ahhoz kell, hogy dolgozni tudj? Vagy a legegyszerűbben feláldozható: más érdekes dolgokkal való foglalkozásról? Mindig csak utóbbit lehet választani. Tehát rendelkezésedre áll egy korlátos idő, amit a „Tudás” hajszolására fordíthatsz. Ezzel kell mindenkinek gazdálkodni.

Ebből az is következik, hogy nem lehetsz polihisztor, csak poli-amatőr. Ami talán még rosszabb. Ha mindenhez csak egy kicsit értesz, az a sekélyes tudás. Viszont ha valamiben el akarsz merülni, mivel a világ összefüggő, ezért minden témában van pár rokon terület, amihez szintén a felületes tudásnál többre van szükséged. Tehát csak tudás darabkáink lehetnek, de „Tudásunk” nem.

A „Tudás”, bár önmagában érték, és a legszebb cél, amit az ember magának adhat, a valóságban lehetetlen.

A poszt spojlereket tartalmaz a Spotlight – Egy nyomozás részletei c. filmből.

„Ha egy gyerek felneveléséhez egy falura van szükség, akkor a bántalmazásához is az kell.”

A film alapvető üzenete, hogy a Globe újságírói rosszul végezték a munkájukat, így volt lehetséges, hogy éveken keresztül nem vetült reflektorfény a katolikus egyházon belüli pedofília mértékére.

Elhangzik, hogy egyes, a pedofil papokat képviselő ügyvédek, éveken keresztül, különböző bizonyítékokat küldtek a Globe-nak, de azok rejtélyes módon vagy eltűntek az irattár mélyén, vagy a rövid hírek szekcióban véreztek el. Az újságírók nem haraptak rá a sztorira, tehát ők a hibásak azért, hogy az emberek szinte semmit sem tudnak a dolgról. 
Szerintem viszont, a felelősség, egyértelműen a katolikus egyház vezetőségét terheli.

Több dologból is látszik, hogy az egyháznak minden információja megvolt az esetekről. Jóval több, mint ami egy ügyvédnek, vagy egy teljesen kívülálló újságírónak, lett volna. És az egyház, minden információnak a birtokában, úgy döntött, hogy eltusolja ezeket az eseteket, ahelyett, hogy – az erkölcs megtestesítőiként – felháborodtak volna és az illető pedofil papokat közösítik ki. Ők ehelyett áthelyezték a pedofil papokat, és elsimították az eseteket, kihasználva a törvény adta lehetőségeket. Mi ez, ha nem szándékos? Milyen erkölcs az, amibe belefér, gyerekek molesztálása és megerőszakolása?
És nem, nem akármilyen gyerekekről van szó, hanem az ő közösségük saját gyerekeiről. Katolikusok gyerekeiről. A következő generáció katolikusairól. Hittestvérekről.

A filmben elhangzik a logikus következtetés, hogy az elhallgatás szisztematikus, és az egyház vezetőségétől ered. Ahogy újra meg újra megbizonyosodhatunk róla, ezek a dolgok tényleg nem csak néha, különleges mulasztásként fordulnak elő, hanem részei a katolikus egyház szerkezetének. Ezért van az, hogy még a PR-pápa püspökeit is arra képzik ki, hogy nem a püspök feladata a gyerekbántalmazás jelentése. 

A filmben, a nyomozás előrehaladtával, az újságírók egyre jobban megundorodnak a katolikus egyháztól. Én már csak azt nem értem, miért van az, hogy az egyházi vezetők nem érzik ugyanezt? Hogy lehet úgy élni, és úgy működtetni egy ekkora szervezetet, hogy ilyen dolgokat kell aktívan elhallgattatni? Ha egy közönséges ember, egy újságíró, ennyire fel tud háborodni egy ilyen eseten, akkor hogyan lehetséges, hogy a katolikus egyház 94%-a, aki maga nem pedofil, nem érzi ugyanezt? Mi akadályozza meg, vagy mi vakítja el őket annyira, hogy egy alapvető emberi érzést nem éreznek többé? És nem, az egyház, vagy az egyéni papok közösségbeli szerepének fontossága nem elégséges magyarázat.

Talán ez bizonyíték Isten közönyére? Kegyetlenségére? Esetleg nem-létére?
Mert az, hogy 1. nem lép közbe, amikor egy gyereket megerőszakolnak, majd 2. hagyja, hogy az őt képviselő egyház ezt eltitkolja, sokat elmond.

A másik dolog, ami számomra megválaszolatlanul maradt a film végén, azt, hogy a Globe új főszerkesztője, Marty Baron, miért kezdett el egyáltalán foglalkozni a témával?
Csupán annyit tudunk meg, hogy ő egy nem tősgyökeres bostoni, ráadásul zsidó. Nem tagja a bostoni katolikus közösségnek, és ahogy a szintén kívülálló, és az áldozatokat képviselő, örmény ügyvéd, elmondja a filmben: ezért az ilyen dolgokra jobb rálátása van. De ez nekem valahogy nem kielégítő válasz. Ez ugyanis egy körülmény, nem pedig egy indok. Ő megengedheti magának, hogy ezzel foglalkozzon, de foglalkozhatott volna mással is. Miért pont ez?
Nem gondolom, hogy feltétlen kellett, legyen valami személyes indok emögött, csupán érdekes. Mert ha nincs semmiféle kapcsolat, akkor ez azt jelentené, hogy az illető, a saját, emberi erkölcsössége alapján rájött, hogy ez az egész titkolózás mélységesen felháborító és valamit tennie kellett.

Nem szeretnék spekulálni, de itt van egy érdekes értelmezési lehetőség: mivel a főszerkesztő nem hithű zsidóként van ábrázolva, ezért úgy is lehetne értelmezni, hogy ő tulajdonképpen ateista. Csak ezt már tényleg nem lehet kimondani. Elég az, ha a katolikus egyházat támadjuk, ennél tovább menni, és magát az egésznek a forrását: a hitet megtámadni, már túl sok lenne.
Azt tudjuk, hogy még a nagyon liberális és szabados Hollywoodban sem ábrázolják túlságosan jól az ateistákat, de a zsinagógába nem járó, és a hitről egyáltalán nem beszélő, „kulturális zsidó” főszerkesztőt, lehet ateistának is értelmezni. Ha egy egyház visszaéléseire a legérzékenyebbek a kívülállók, akkor egy messziről jött ateistánál ki lehetne nagyobb kívülálló?

Kétlem, hogy valójában ez lett volna a film üzenete, de azért ezen a gondolaton érdemes egy picit elidőzni.

A mondást átértelmezve: ki őrzi az erkölcs őreit, ha nem egy ateista?

Pár évvel ezelőtt, az angolszász Skeptics in the Pub mintájára, indult egy Ateista sörözés nevű, rendszeres találkozó, ahol ateisták, agnosztikusok és érdeklődők találkoztak, beszélgettek és ismerkedtek egymással, egy-egy tea, üdítő vagy sör mellett.
2015 januárja óta én szervezem az eseményt, Hitetlen kocsma néven, és mivel rengeteg érdekes téma, és gondolat hangzik el, ezért érdemesnek tartom feljegyezni belőlük párat.
A következőkben ezekből a beszélgetésből olvashattok egy rövid ízelítőt. A saját véleményem nem mindig jelenik meg, mert a hangsúlyt a többiek gondolatain van, és ezekből igyekszem minél többet visszaadni. A saját gondolataimat, és megjegyzéseimet dőlt betűvel olvashatjátok.

Az esemény nyilvános, és bárki előtt nyitott. Mindenkit szeretettel látok, szerdánként a B-Terv Caféban.

Az egyes gondolatokra adott ellenvetéseket és ellenpéldákat „-”-el jelölöm.

A kommunizmus egy vallás, és konkurenciát jelent a katolikus egyháznak.
A Kádár-rendszer egy szekuláris kommunizmust valósított meg, ami külsőségeiben nem volt annyira vallásos.
A vallásnak nem feltétele az isten léte vagy az egyházban való megjelenése.
- A vallás feltétele a természetfelettiben való hit. Erről már beszélgettünk korrábban.

A politikai preferencia genetikailag meghatározott.
A jellem 60%-ban genetika, és 40%-ban nevelés.

Nem lehetsz egyszerre két egyháznak tagja. Ezért nincsenek katolikus kommunisták.
- Ellenpélda Dél-Amerika és a felszabadítási teológia.

A marxizmus nem egyenlő a megvalósult kommunizmussal.
Csak formális egyházellenesség volt. Személyi kultuszok voltak a kommunista rezsimek alatt is, mint bármelyik diktatórikus rendszerben.
Az elméleti kommunizmus csak Marx, Engels és Lenin írásai részben. Amit megvalósítottak, az nem ez. Ennek oka, hogy nem tudott a gazdasági versenyben helytállni, mert a világ elmaradott részein terjedt csak el (eleve kevesebb erőforrással indult).

A kommunizmus ideálja helyettesíti a vallások ideológiáját.

A cárizmus együttműködött az ortodox egyházzal, innen ered a kommunisták egyházellenessége.

Ha tényleg kommunizmus lenne, akkor az emberek ateisták kellene legyenek, mert a hívők hierarchiában gondolkodnak, a kommunizmusban egyenlőségben, tehát kötelező ateistának lenniük, mert csak így tudnak tényleg egyenlőként gondolni a többi emberre.
- Az emberi természettel ellentétes a teljes dehierarchizáció (a hierarchia teljes hiánya). Akkor is lenne hierarchia, ha megélhetés szempontjából valóban egyenlő lenne mindenki.

Az erős állam nem ugyanaz, mint a diktatúra.

Nem lehet nagyot ugrani. A feudalizmusból nem lehetett egyből a kommunizmusra váltani.

Ideál: mindenki a képességei szerint járul hozzá a közhöz, és a saját igényei szerint él.

Sokan a kommunista diktatúrák bűneit nevezik az ateizmus bűneinek.
Az emberek a kommunizmussal asszociálják az ateizmust, mert nem ismernek más ateistát. „Kit ismerünk, aki ateista? Á, a komcsik.”

A józan ész elég a legtöbb liberális gondolathoz, a kommunizmus, de a kapitalizmus ellen is. Például: A melegek elfogadása észérvekkel alátámasztható.

Az ateizmus korábban volt, mint a kommunizmus.
Marxnak is a tudomány, és az ebből származó tudás volt az alap, nem a filozófia. Filozófiai ateizmus korábban létezett, mint a kommunizmus gondolata.
Ha a történelem leírásából kivesszük az isteneket, akkor csak a népek közti konfliktus marad. Ez a problémák valódi oka. Ez a materialista gondolkodás lényege: a dolgok azért ilyenek, mert az emberek és a népek közti érdekellentétek ilyenné tették, nem azért, mert egy természetfeletti lény mozgatja a szálakat, valami rejtélyes indok alapján.

A szociális progresszivitás és a vallásellenesség ellentéte természetes, egyértelmű és garantált, ugyanis a szervezett vallások (az egyházak) akadályozzák a haladást társadalmi szinten. Mindez annak ellenére, hogy egyes emberek életében hasznos tud lenni a hit szervezett formában való megélése.