(Az ötödik parancsolat: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad.)

Amy Winehouse-ról eddig nekem is leginkább a Rehab c. dal jutott eszembe, valamint a bulvársajtóban megjelent történetek a szerelmi életéről, és a korai haláláról.
Az Amy (magyarul: Amy - Az Amy Winehouse-sztori), a régi VH1 dokumentumfilmek stílusában egész jól bemutatja az énekesnő karrierjét és életének utolsó éveit. Ezek után nekem újdonság volt, hogy tulajdonképpen dzsesszénekesként kezdte és rohadt jól énekelt. A Rehab a nagy ismert dala, de az viszonylag pop-os és tudott ő ennél sokkal jobbat. Egész jó dalokat írt és az előadásmódja elég egyedi volt.
A történetet megszakítja az előbb elmesélt életszakasz, vagy esemény által ihletett dal, feliratozva, ami technikai megoldásként is tetszett, leginkább azért, mert nem csak egy rövid sort játszottak be, hanem viszonylag hosszabb pár perces részletet, ami jól mutatta a dalszövegíró és előadói képességeit. Ez nekem különösen hasznos volt, ugyanis nem sok dolgot hallottam tőle, és így jó volt hallani, sokkal jobban tudtam értékelni, előadásmóddal és mindennel együtt.

A Back to Black és a Love is a Loosing Game különösen megtetszett.

Az énekesnő életéről szóló rész, tipikusan az a korán elhunyt híresség tragédiája jelleggel van előadva, ami részben zavaró is volt, főleg a végén, ahol azt az idegesítő feszültségkeltő megoldást alkalmazták, hogy úgy mutatták be a halála előtti utolsó józan időszakát, mintha az lett volna az igazi, és ha az sikerül, tehát Amy józan maradt volna, akkor minden jó lett volna, és meglett volna a happy end, de sajnos a Sors közbeszólt.
Ezt egyrészt, az addig elhangzottak alapján túlzásnak éreztem, ugyanis nem ez volt az első ilyen hirtelen józan akarok lenni felindulása, és nem láttam semmit, ami arra utalt volna, hogy ez más lett volna, mint a többi ilyen elhatározás, ami kudarcot vallott. Ezért a tragédiát kicsit eltúlzottnak érzem, emiatt. Az hogy viszonylag fiatalon halt meg, és tényleg tehetséges és ügyes művész volt, sokkal inkább tragikussá teszi a dolgot.

A film, ahogy vártam az addig ismert bulvár sajtóból ismert történetek alapján, elég hangsúlyosan az énekesnő apját hibáztatja azért, amiért így alakult az élete.
A filmben elhangzik pár dolog, ami viszont arra enged következtetni, hogy egyik szülő sem volt túl kompetens, de mivel én nem vagyok meggyőződve róla, hogy a nevelésnek van ekkora hatása, ezért kétlem, hogy a kérdés ilyen egyszerű lenne. Persze nem meglepő a túlegyszerűsítés és a túlzás, egy rajongóknak készült film esetén, ami egy amúgy is szomorú dzsesszt előadó énekes hirtelen haláláról szól, de akkor se tudok elmenni szó nélkül mellette.

Van egy rész, amikor az anyja arról beszél, hogy a tizenéves Amy azzal a jó hírrel állt eléje, hogy talált egy tuti diétát: eszik, majd kihányja, és így nem hízik. Értsd: bulimiás. Az igazán dühítő az volt, amit ez után mondott, miszerint ő, ezt nem gondolta akkor rendkívülinek, és amikor ugyanezt elmondta az apjának, ő sem gondolta, hogy ezzel bármi gond lenne. Nem várok el túl nagy pszichológiai érzékenységet az átlagemberektől, de könyörgöm egy ilyent, hogy a francba lehet normálisnak tartani?
Az ilyenek miatt gondolom, hogy volt ott jóval több gond, mint csupán egy önző apa aki visszaél a helyzettel.

Soha sem értettem, hogy egy felnőtt, önálló ember miért ragaszkodik olyan emberekhez, ez esetben családtagokhoz, akik nyilvánvalóan bántják és nem jók hozzá. Az a mentség sem állja meg a helyét, hogy a bántalmazott fél, nem érzi bántalmazásnak, ami történik vele, ugyanis van egy jelenet a filmben, amikor az apja, az egyik családi nyaralásra, filmes stábot hoz magával, és erről vitatkoznak Amyvel. Ott érződik, hogy Amy sem tartotta normálisnak, hogy az apja így viselkedjen és jobban érdekelje a szerpelés, mint a családjával töltött idő. Ebben az esetben megértem, ha a lánya szerette volna, hogy az apja vele legyen, ezzel pótolva a gyerekkorát, amikor nem élt velük, de ha ennek az az ára, hogy az apja szerepelhetnékjét élje ki, és továbbra sem azért legyen ott, mert ott akar lenni, akkor én nem értem, miért lenne ez jó bárkinek.
Ha a másik nem akar ott lenni veled, akkor minek erőltetni? Mindkét fél csak szenved ettől, és értelmetlen az egész. Nem csak egy ember létezik a világon. Ha Jancsika nem szeret, akkor ne őt akard kényszeríteni vagy lefizetni, hogy mégis veled legyen, mert akkor csak kényszerből lesz veled. A kényszerből jött szeretet meg kinek kellene? Van más aki szeressen, nem csak Jancsika.
Nem gondolom azt, hogy ez másképp (kellene), hogy legyen, a szülők esetén.

A szülőségben ugyanis nincs semmi varázslatos. Az hogy pont az a két ember a szülőd, csak egy biológiai tény, azokhoz az emberekhez nem muszáj semmiféle kapcsolat fűzzön. Nem kötelező velük kapcsolatban lenned, nem kell őket szeresd, csak azért mert ők a szüleid. Az egy hülye babona, hogy van valami különleges és kötelezően jó a szüleiddel való kapcsolatban.
Nem, a szüleid is lehetnek szar emberek, lehetnek rossz szülők, és ezt nem világvége gondolni, és akár ki is mondani. Nem megbocsáthatatlan bűn kimondani, hogy valaki rossz szülő.
Ez nem a gyermek felelőssége, és a felnőtt gyereknek nem feladata, hogy a szüleit csak azért tisztelje és gondoskodjon róluk, mert a szülei, függetlenül attól, hogy azok milyen emberek.

Ez nyilván egy hatékony szabály egy kis közösségben, ahol az egyedek túlélése a csoport többi tagjától függ, és hasznos azt mondani, hogy a szüleidet mindenképpen tisztelni kell, hiszen ez segít a szülők túlélésében. Viszont ez babonává tud fajulni. Ezért van benne a tízparancsolatban is, és mivel benne van a tízparancsolatban, és a mi kultúránk keresztény alapú, ezért itt ez az elterjedt norma, hogy a bibliai értelemben tisztelni kell a szüleidet, mindegy milyenek.
Ennél már csak a keleti kultúra rosszabb, ahol még formálisabb és még erőteljesebb ez a babona.

De maradjunk a kereszténységnél. Megszokott dolog, hogy nem mondunk, sőt nem is gondolunk rosszat a szüleinkről, mert aki ezt teszi, az rossz ember. Ez a hozzáállás vezet oda, hogy nem tudjuk kimondani, hogy Jancsika/Juliska rossz szülő és meg kellene vele szakítani a kapcsolatot. Ezért próbálunk kompenzálni, elhitetni magunkkal, hogy ennek ellenére szeretjük az illetőt, és ebből jönnek a gondok, ugyanis a kognitív disszonancia kellemetlen és az elme harcol ellene elég rutinosan.
A film egyik tanulsága az, hogy ezt a disszonanciát nem alkoholba és drogokba kell fojtani, hanem föl kell oldani.

Nem mondom azt, hogy ez megmentette volna Amy Winehouse-t, csak felmerült bennem a kérdés, hogy mi tulajdonképpen a probléma forrása. Szerintem ugyanis van egy bizonyos fokú szabadságunk (nem a szabad akaratra gondolok most), amit csak tudatosítani kell, és ha ez elég nagy számban megtörténik, akkor a kultúra is váltani fog, és nem az lesz a norma, hogy babonás alapon tisztelünk bárkit, hanem a teljesítménye és az emberi értéke alapján ítéljük szeretettnek vagy nem szeretettnek.
A szeretet nem default és nem lehet soha kötelezővé tenni. Nem a szülők esetében sem. Nem még akkor sem ha ezt a világ teremtője adja ki parancsba. Ha elengednénk ezt a felesleges kényszert, amit kizárólag babonából tartunk még meg, akkor azt gondolom, hogy sokkal jobbak és őszintébbek lennének a kapcsolataink a többi emberrel. Ez pedig mindannyiunk hasznára válna, hiszen közösségi lények vagyunk, és az egymással való kommunikációnk hatékonyabbá tétele hasznos lenne mindenkinek.

Nem gondolom, hogy kötelező lenne szeretni vagy elviselni bárkit, főleg akkor nem, ha az illető bunkó és rosszul bánik veled. Aki rossz hozzád az menjen a francba és kirekeszthető, eltávolítható az éltedből. Pont ezért nem értem, gazdag és sikeres emberek esetén miért történhet meg mégis ugyanaz, mint az átlagemberek esetében, ahol az életkörülmények nem mindig teszik lehetővé ezt a jogos kirekesztést (büntetést). Miért érzik azt az emberek, hogy tartoznak a rokonaiknak bármivel, ha egyszer a dolog nem kölcsönös? Csak azért mert ez a helyes? Ki szerint? A hagyomány, a pap, a média szerint? Miért lenne ezek közül bármelyik mérvadó? Főleg úgy, hogy ennek következtében, te személyesen, szenvedsz.

5/7