Olvastam egy érdekes könyvet – pontosabban hosszabb esszét – arról, hogy hogyan húzzuk meg a határt, az emberek és a többi állat közt.
Az „én nem vagyok állat, mert nekem lelkem van” jellegű érvelést mindig is hibásnak tartottam, amióta megértettem, hogyan működik az evolúció, és azon belül, mit jelent a közös őstől való származás.

A könyv érdekes, bár nem megy bele nagyon részletesen és inkább filozófiai és fogalmi szempontból gondolkozik a kérdésen, mint nagyon részletes tudományos magyarázat szintjén.
A tanulság röviden annyi — ha egy természettudományos ismeretterjesztő könyv esetén beszélhetünk spoilerről, akkor ez az —, hogy nem lehet teljes pontossággal meghatározni, mit jelent embernek lenni, mert nincs, mi alapján határt húzzunk közénk és a többi állatfaj közé. Még a saját őseink és a velük kortárs más fajba osztályozott emberszabásúak (pl. neandervölgyiek) közt sem tudunk elég éles határvonalat húzni.

Rögtön a könyv elején van egy nagyon jó gondolat, ami egy sokkal alapvetőbb dologra vonatkozik, mint maga a téma, és amit külön szeretnék hangsúlyozni, mert azt gondolom fontos és jó megfogalmazás. A kérdés sokszor az, hogy hogyan keresünk válaszokat a kérdéseinkre. Nyilván a tudományos és a vallásos értelmezés vagy módszer közt választhatunk. A szerző ezt, egy nekem nagyon szimpatikus módon, a következőképpen fogalmazza meg:

minthogy azonban nem mindenki vallásos, mégis hasznosabb, ha a vallás helyett a természettudományban keressünk egyetemesen elfogadható elképzelést arról, mit jelent embernek lenni.

A továbbiakban, a könyv több érdekes kérdést felvet, és bár a maga módján meg is válaszolja azokat, de mivel, ismét, nem ad teljes körű tudományos magyarázatot rájuk, ezért az olvasó, maga is elgondolkozhat és megpróbálhat jobb válaszokat adni ezekre.
Pl. „vajon az ember felsőbbrendűsége emberi kiváltságot vagy emberi felelősséget jelent”
Ha csupán állatok vagyunk, akkor mi a helyzet a lélekkel?

Ezen kívül szóba kerül a rasszizmus története, a rasszista ideológiák tudományos nyelvezettel és tudományos felfedezésekkel való alátámasztása is.

De ezeken túl, ami számomra különösen érdekes volt az egy Vang Csung (i. sz. 27-97) nevű kínai filozófus gondolata, miszerint az ember is egy állat csupán, de mivel a másvilág, és az isteni szféra annyira más, mint amit mi képesek vagyunk megtapasztalni, ezért nincs abban semmi rendkívüli, ha nem tudunk róla sokat.
Ezt a következő analógiával támasztja alá:
„ha a bolhák az ember fülébe beszélnének, akkor sem hallaná őket. (...) Ugyanígy nevetségesen elbizakodott feltételezés lenne az is, hogy az ég és a föld figyel az ember szavára. (...) És mivel „az ember él és meghal, a lényeknek is van kezdetük és végük (…) Csupán abban van különbség, hogy mit kedvelnek és mit nem… Ugyanazon a mennyen és földön osztoznak, és ugyanarra a napra meg holdra tekintenek föl.”
Érdekes, és manapság talán elképzelhetetlen is, ez a természetesség, ahogy a másvilágot és a természetfölöttit is a természet részévé teszik, majd ebből kiindulva építenek maguknak egy világképet, ami tartalmazza mindkettőt, de a megismerést csak az egyikre (a természetre) korlátozza le.

A kérdés megválaszolásában a legnagyobb probléma az, hogy a többi emberszabású közeli rokonunk, ezért rengeteg dologban hasonlítanak ránk. Nem csak fizikailag, genetikailag, hanem még kulturálisan is valamennyire. Ezért felmerül a kérdés, hogy „Az evolúciótörténet mely pontján ehet értelme megkülönböztetni az embert a nem humán fajoktól?”
A szerző következtetése az, hogy sehol, mert az evolúció egyetlen folytonos történet, amiben nincs észrevehető átmenet az emberszabásúak és köztünk. Nem lehet megjelölni egyetlen pontot sem, „amelytől kezdve az ember kifejezés használható”.
Persze ennek ellenére, erre vannak törekvések, és „a paleoantropológusok hagyományosan a Homo habilis nevű lény körülbelül két és fél millió évvel ezelőtti kövült maradványainál húznak választóvonalat. Ez az első faj, amelyet a Homo genusnévre jogosítanak.”, de a szerző szerint, minél többet tudnunk meg magunkról, illetve a többi állatról, annál kevésbé tűnik helyesnek ez az éles elválasztás.

A másik fontos kérdés, persze, ami abból következik, hogy nem vagyunk mások, mint a többi faj, az, hogy mi van akkor az erkölccsel?
Fernández-Armesto szerint nem lehet olyan koherens érvrendszert kialakítani, ami nem zárna ki, a mostani mércénk szerint egyes embereket, ha arra törekszünk, hogy a nem humán lényeket is befogadjuk a morális közösségünkbe.
Ez ugyanis két problémát vet fel:

1. Ha bizonyos jogokat kiterjesztünk az emberszabásúakra, és ezeket nem faj alapján tesszük, hanem tulajdonságok alapján, akkor ugyanazt a szabályt alkalmaznánk, például kómában levő, fogyatékos emberekre, és őket kellene kizárnunk az ember kategóriából.
2. Ha az emberi jogok, ha valóban emberiek, akkor nem lehetnek megosztóak. Ez azt jelenti, hogy mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, különben — ha szelektíven alkalmazzuk őket — már nem jogról beszélünk, hanem kiváltságról.

Többek közt ezért jutunk el arra a pontra, hogy rájövünk, az ember és az emberi természet mibenléte egy definiálhatatlan fogalom. A szerző azt javasolja, hogy hagyjunk fel a definiálhatatlanság feletti kesergésünkkel, és ne akarjunk többé biológiai definíciót találni, hiszen a köztünk és a többi faj köz levő különbségek annyira elenyészőek (pl. a csimpánzokkal azonos a génjeink 95%-a), hogy tulajdonképpen elhanyagolhatóak, és ezen az útvonalon soha nem fogunk normális definícióra jutni, ezért inkább kulturális definícióra törekedjünk, mert ott van esély arra, hogy meghatározzuk, mit jelent embernek lenni.
Szerinte a definíció inkább így hangzik: „az ember az, amit az ember művel, csak az a fontos, hogy a közösséghez tartozunk-e vagy sem.”

Fernández-Armesto következtetése az, hogy „le kell mondanunk a szabadság ábrándjáról és el kell fogadnunk, hogy azok vagyunk, amiknek valaha a többi állatot hittük: automaták vagy lélektelen barmok”.
Ezen mindenki, aki úgy érzi, hogy mégiscsak van lelke, természetesen felháborodik és ellenkezik. A problémát Fernández-Armesto szerint kétféleképpen lehet feloldani:

1. Mondhatjuk azt, hogy maga a dilemma téves, és bár az evolúció termékei és a génjeink foglyai vagyunk, ez mégsem foszt meg bennünket a szabadságunktól. „Átalakíthatjuk magunkat tapasztalataink révén, amelyeket jelentéssel ruházunk föl.”
2. Vagy pedig átsoroljuk magunkat egy csodákkal teli természet részévé, „amelyben egyetlen élet sem egyszerűen vadállati”.

Fernández-Armesto erre Justin Stagl-t említi, aki szerint, „biológiailag meghatározottból társadalmilag-kulturálisan meghatározott” lények vagyunk, és akinek ez a természete részét képezi. Az emberi fajon belül a diverzitás a kultúra szintjén jelenik meg, és minket ez is meghatároz, nemcsak a biológia.
Szerinte az emberi természet mibenlétét azáltal tudjuk meghatározni, ha meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy „a történelem, illetve az evolúció által esetlegesen felszínre hozott jelentéktelen vagy múlékony élettani és kulturális vonásainkon túl, mi közös és kizárólagos azokban a lényekben, akiket embereknek ismerünk el.”

Merre tovább?

„Az, hogy az ember egyedülállóan ésszerű, értelmes, átszellemült, éntudatos, kreatív, lelkiismeretes, erkölcsös vagy istenhez hasonló, csak mítosznak tűnik – hittételnek, amelyhez a bizonyítékok ellenére ragaszkodunk. De szükségünk van mítoszokra ahhoz, hogy elviselhetővé tegyük föloldhatatlan dilemmáinkat.” de „többek is ennél: nem puszta mítoszok, hanem törekvések, egyelőre megvalósulásra váró vágyak.”
Ez egy tipikusan pozitív lezárásra törekvő befejezés, amivel nem értek egyet. Ha ténylegesen nem vagyunk többek, mint biológiánk, és nem vagyunk mások, mint a többi állat, akkor miért lennénk képesek „megvalósítani” bármi hasonlót? Egyáltalán mi számítana megvalósult vágynak ebből a szempontból? Túllépni a meghatározhatatlan emberi szinten? Robotként? A könyvből ez sajnos nem derül ki, de számomra érdekes és nagyon is emberi a gondolat, hogy igen, felfogom az elmémmel, hogy csak egy vagyok a sok állat közül, de a „lelkem” ezt nem tudja elfogadni, ezért inkább mítoszokat kreál, hogy megnyugtassa magát.
Az ilyen hozzáállást nem tartom felnőtt, racionális gondolkodásmódnak. Ez inkább az önmagukat megnyugtató, az erős felnőttektől megnyugtatást váró gyerekek védekezésének látom. A természetes és elkerülhetetlen dolgoktól való félelem az egyik legfeleslegesebb dolog a világon. Mint a haláltól való félelem. Ha egyszer nem tudod elkerülni, és biztosan bekövetkezik, akkor miért kell félni tőle? Miért kell eltakarni, rejtegetni, átformálni a róla való beszédet, addig, amíg már nem tükrözi a valóságot és inkább egy olyan dolgot ír le, ami már csak az illető fejében létezik.

Nem szükséges egy művi mítoszt kitalálnunk, amitől felsőbbrendűbbnek, másnak, jobbnak stb. érezzük magunkat, mint a természet többi része. Engem jobban megnyugtat, hogy a természet része vagyok, mint ha valamilyen lélekkel és felsőbbrendű céllal ellátott entitás lennék, amire oly sokan vágynak. Ez ugyanis egy felesleges lépés. Ha a természet az egyetlen, ami létezik, akkor annak része akarok lenni és úgy tűnik, része is vagyok. Így normális és így jó, hiszen nincs más. A természet „extrái” — isten, lélek, erkölcsi felsőbbrendűség, az ember felelőssége a többi faj és a világ iránt stb. —, mind-mind ugyanúgy feleslegesek, mert a természet önmagában elég.
Ebben az esetben a többre vágyás nem hajtóerő, hanem akadály. Egy illúzió, ami a valóságtól elválaszt. Annak meg mi értelme lenne?