Viták során sokszor elhangzik a kérdés, hogy „Szerinted ez normális?”. Amire csak azt illik válaszolni, hogy „Persze, hogy nem”. Én úgy gondolom, hogy az a normális, ami létezik, és ami, ezen belül, megfelel az átlag fogalmának. Tehát ami a valóságban megfigyelhető, és leírható, annak az átlaga a normális, és nem az, amit - akár a legjobb szándékú ember is - jónak tart. Akkor sem, ha tényleg az lenne a legjobb mindenkinek.
A világban vannak tárgyak, jelenségek és törvényszerűségek. A „normális” ezeknek a következménye, nem pedig ezek egy idealizált változata.
Példa: A támadásra adott védekező reakció normális. Ha nem védekezel, akkor elpusztulsz, vagy elpusztul az általad képviselt idea.
Ezért nem ítélem el a hívőket sem, amikor védik a hitüket, egy tudományos vagy filozófiai támadás ellenében. Abban a helyzetben az a normális, nem pedig az, hogy a hívő, az első ellenvetésre feladja, az addig hasznosnak ítélt világnézetét. Nem gondolom, hogy aki a XXI. századig nem adta fel a hitét az hülye, hanem azt gondolom, hogy úgy reagál, ahogy a legtöbben teszik: védi azt, ami számára fontos.
A saját véleményed megkérdőjelezése, és szándékos támadása az, ami nem normális. Általában mindenki arra törekszik, hogy fenntartson egy szerinte koherens és helyes világképet. Akkor is, ha ennek érdekében néha kognitív disszonanciákhoz kell folyamodnia. Amit pedig általában csinálunk, az hozza létre az átlagot, azaz a normálist.

A kívánatos és a normális nem szinonimák

Létezik egy korreláció aközt, hogy ki, mit tart normálisnak, és aközt, hogy mit tart természetesnek. Egyesek szerint isten természetes. Isten formája már nem annyira fontos, mert az még a hívők szerint is csak egy emberi megfogalmazás vagy értelmezés. A lényeg, hogy a legtöbb embernek a természetfeletti léte magától értetődő, azaz természetes, és elképzelni sem tudnak egy olyan világot, amiben nincs „természet és még valami”.
Hasonló a helyzet a „normális” meghatározásával is. Vannak, akik nem tudják elképzelni, hogy másnak eltérő a normálisról alkotott fogalma.

De mit is jelent tulajdonképpen az, hogy valami „normális”? A laikus definíció szerint, normális az, amit én jónak tartok. Azért mondok laikusat, mert a legtöbb ember, aki nem filozófus, nyelvész, vagy tudós, laikusnak számít ilyen kérdésekben, és a saját meghatározása alapján használja a szót, nem pedig a szótári, vagy tudományos szempontból pontos értelmében.
Ennek a normális meghatározásnak a legegyszerűbb alakja a következő: normális az ami elfogadott, vagy megszokott. Egy laikus ehhez fejben mindig hozzáteszi, hogy nekem elfogadott, vagy megszokott. És itt a hiba.

Nincs olyan, hogy egy embernek normális jelenség. Különösen, ha társadalmi jelenségekről van szó. Nincs olyan, hogy csak nekem igaz a termodinamika. Vagy csak rám hat a gravitáció. Csak nekem létezik evolúció, de a kreacionistának már nem. Társadalmi kérdésekben az emberek többsége által elfogadott a normális. 
Ha nagyon pontosak és tudományosak akarunk lenni, akkor a „normális”-ról alkotott fogalmunkba bevehetjük a statisztikai normális eloszlást – Gauss-féle vagy haranggörbe, ha így jobban ismerős – és hasonlókat.
Itt jön be az, amiről tulajdonképpen beszélni szeretnék. Amikor mondasz egy ilyent, sok laikus azzal tiltakozik, hogy ez túlságosan száraz és ezért embertelen. De ez, – mint minden hasonló estben, amikor tudományos pontossággal akarunk leírni valamit – nem számít. A létező világnak a leírása nem függ a személyes vágyainktól. Függetlenül attól, hogy az evolúció folyamatát akarjuk leírni, vagy pedig társadalmi jelenségeket. Vagy beszélhetünk tudományosan az embereket érintő kérdésekről vagy nem. Az, hogy valaki nem akar majomtól származni, vagy nem akar mást elképzelni normálisnak, mint ami számára elfogadható, tulajdonképpen ugyanaz az állítás. A „nekem ez nem elfogadható, tehát nem igaz”, pedig egy gondolkodási hiba. Valóságtagadás.

Sokan összemossák a megfigyelt jelenségek leírását a szerintük kívánatos jövővel. Mostanában azt figyeltem meg, hogy ezt még okos, művelt ateisták is elkövetik, pedig ez ugyanaz a hiba, mint a természetben az isten keze művét látni.
A valóság egyénektől függetlenül létezik – kivéve ha szolipszista vagy – ezért sem az evolúció, sem pedig a megszokott, az átlagos léte és jellemzői, sem függnek az egyén saját preferenciáitól.
Ennek az ellenkezőjét gondolni ugyanaz, mint amikor a hívők azt mondják, hogy a világban levő szépséget valakinek terveznie kellett, mert "mindez nem jöhetett létre a semmiből". 

Általában nem szeretem az analógiákat, de ez szerintem is találó. Alapvetően az a hiba forrása, hogy nem tudunk elég nagyban, statisztikailag releváns szinten gondolkodni, hanem csak a saját, kis világunkat – és ezáltal a preferenciáinkat – vetítjük ki az egész univerzumra. A világ nem azért szép, hogy számunkra szemet gyönyörködtető legyen. Tehát nem isten teremtette ilyennek, kizárólag nekünk. Azért látjuk a világot szépnek, mert ilyen agyunk van, és a fejlődésünk során ez – a szépség meglátásának képessége – hasznos volt.

Ugyanez igaz a normális fogalmára is. Ott is megvan, hogy mi az átlag, mi az elfogadott és ez nem azért van, mert "valaki azt mondja", hanem azért, mert a válaszok száma adott, és ennek van egy eloszlása. Ennek a közepe a normális. Az átlag a normális. A középértéktől balra és jobbra levő eltérés léte pedig nem érvényteleníti azt az állítást, hogy az átlag az ami. Sok laikus ezzel próbálja cáfolni, magának az átlagnak a létét, és ezáltal a normális meghatározhatóságát. Ez egy hiba. Ugyanis, attól, hogy valami lehetséges, sőt meg is valósul, még nem az lesz a normális. 

Az egyén nem tudja felülírni a tömeget. Mindig a tömeg, a többség, győz. Mert több és ebből eredően erősebb. Ezért hasznos az, ha csoportokba tömörülünk, és nem egyénileg vesszük fel a harcot az entrópiával. Az egyed lehet, hogy elvesz a tömegben, de cserében a tömeg megvédi legnagyobb gonosztól, a káosztól. Valamint valamelyest halhatatlanná is teszi, ezáltal megvédve őt a megsemmisüléstől. Ez az egyednek is hasznos és könnyebb megoldás, mint egyedül megküzdeni mindennel.
Az hogy mi számít normálisnak, ebből következik. Tehát értelmetlen azzal az átlag – és az ez alapján meghatározott normális – ellen érvelni, hogy léteznek egyedek, akik más megoldást választottak, mint az átlag, mert az nem releváns. Az outlier outlier. Az átlag, és a többség, pedig többség. Mivel az erő a többségnél van, ezért mindig az fogja meghatározni, hogy merre megy tovább a csoport. Az egyedek meg elhullnak menet közben.

Csak populáció létezik, nem egyéniség.
Csak az emberiség él túl, nem egyének.
Csak élet van, nem pedig emberek.

Hogy ennek ellenére miért jön létre mégis az én illúziója, már kicsit más téma, arról majd valamikor máskor.

Tartós változás soha nem egyének érdeme alapján történik. Mindig a normális tartalma változik. Ez igaz a rabszolgatartásra, a nők szavazati jogára, a többi állattal való kapcsolatunkra és így tovább mindenre. Abszolút normális ugyanúgy nem létezik, mint abszolút jó. Ezeknek a dolgoknak a konkrét tartalmát mi hozzuk létre. 

Emberként csak tanulmányozni tudjuk a világot és felismerni a benne működő szabályokat. A világ működésével kapcsolatos vágyaink már teljesen más kérdést jelentenek. Mindegy, hogy azt szeretnénk, létezzen egy végtelenül szerető isten vagy pedig, hogy ne az önzés és a rasszizmus legyen az alaptermészetünk, mert egyik sem fog pusztán attól valósággá válni, hogy szerintünk ez lenne a helyes. A dolgok csak akkor fognak változni, ha mi, tudatok, ezt megvalósítjuk. Lehetségesnek tartom, hogy annyira megváltozzunk, hogy megszűnjön a rasszizmus, sőt akár az is, hogy mi magunk váljunk istenekké, de ehhez arra van szükség, hogy az átlag megváltozzon. Igen, az elmúlt pár száz évben rengeteg lépést tettünk meg ebben az irányban, de ez még mindig nem a világátlag. Tehát nem ez a normális. Változtatni meg csak akkor fogunk tudni, ha ezt először elfogadjuk.