Létezik egyfajta módosult tudatállapot, amelyet spirituális élménynek hívnak.
Hívő koromban rengeteg beszámolót hallottam mások ilyen jellegű tapasztalatairól, ezért tudom, hogy ez alatt a kifejezés alatt mások is ezt a jellegzetes állapotot értik.
A vallásos élmények ettől különböznek annyiban, hogy a vallás elemei jelennek meg bennük, míg egy spirituális élményben ezek hiányoznak, és csak a kellemesen módosult belső állapot van jelen. Amikor valakinek látomása van, megjelenik neki a Szűz Mária, Jézus, vagy bármi hasonlót él át, az vallásos élmény. Amikor egy, az enyémhez hasonló tapasztalata van, azt inkább spirituális élménynek hívják.
Egy ilyen élménynek is lehetnek olyan elemei, amelyeket az alany, a saját elképzelése szerinti természetfelettinek, – más néven istennek – tulajdonít. Ezt rendszerint, a magukat nem vallásosnak, de spirituálisnak nevezők szeretik hangoztatni, mert szerintük a vallásos élményektől eltérően, ezek a még inkább szubjektív és egyénileg változó tartalmú élmények az igazság és nem a vallások hagyományos istenélmény-leírásai. Léteznek olyan hívő emberek, akiknek ez az igazi hit, és nem a templomban, a pap vagy lelkész által levezetett rituálék sora. Ők ebben találják meg az istenükkel való kapcsolatot.
Nem hívők is megtapasztalhatnak hasonlót, például amikor valakinek akkor jönnek a legmélyebb gondolatai, ha a csillagos ég alatt fekszik, és bámulja az eget.
Nemrég rájöttem, hogy nekem ezek a pillanatok akkor vannak, amikor egy kellemesen meleg, nyári napon vagy délután, magas fák alatt ülök és nézek fel a fénybe.
Ahogy a fény átszűrődik a falevelek közt, a fa és a levelek enyhén mozognak, akkor jönnek nekem az ilyen mély, mindent átfogó, „egy vagyok a világgal”, „egy vagyok önmagammal”, tiszta tudatállapotok. Ekkor van az az érzésem, hogy csak én, a tudatom, tehát „Én” vagyok. Nem vagyok többé test, nem vagyok ember, vagy bármi, csak tisztán egy tudat. Sok gondolat van ilyenkor egyszerre jelen. Több mint máskor, és máshogy mint, ami a normális révedezés, megszokott gondolat-kavalkád közepette szokott lenni. Ilyenkor minden gondolat ugyanolyan erős, és az egész együtt kiad egy bizonyos „gondolatképet”, amit azonban már nehéz lenne szavakba önteni. Ez belülről, azaz nekem a gondolatok gondolójának, nagyon kellemes érzést eredményez. Egy jellegzetes, megnyugtató, békés, félelemmentes, elégedett érzést. Úgy érzem, hogy több dolgot vagyok képes így átgondolni. Ez persze illúzió, de akkor és ott mégis jó érzés.
Nem gyakran van ilyen élményem, de amikor igen, akkor rendszerint sokáig emlékszem rá. Az érzés az, ami ebből sokáig megmarad és ha kell, akár évekkel később is fel tudom idézni magamban. Ezzel nem tudok szándékosan egy újabb ilyen élményt előidézni, mert ezek az állapotok mindig spontán jönnek és nem tudok készülni rá, de a tiszta boldogság egyetlen darabja is jobb, mint a semmi.
Mindehhez persze nincs szükség semmiféle természetfelettire. Mikor hívő koromban voltak ilyen élményeim, akkor ezt az istennel való egységállapotnak gondoltam, és volt olyan alkalom is, amikor egy másik lény jelenlétét éreztem. Azóta megtudtam pár dolgot arról, hogyan működik az agy, és rájöttem, hogy ez a „valaki itt van velem” érzés csupán egy illúzió, és nincs szükségem rá, hogy odaképzeljek valamit, ami nincs ott. Most, hogy ateista vagyok, már elég maga az érzés, és tudom élvezni az agyam ilyen jellegű tombolását, ha úgy alakul. Nem tulajdonítok neki természetfeletti jelentőséget, csak élvezem, hogy van. Mint egy meglepetés orgazmus. Jó ha van, de nem szükséges, hogy folyamatosan ilyen állapotban legyek, és nem kell érte megtenni mindent és bármit, mert nem ez a legfontosabb dolog az életben. Az élet nagyrészt szürke és monoton, és nem a különleges állapotokról szól. A különleges állapotok éppen ettől különlegesek, és meg kell tanulni akként értékelni őket.
