Válaszok egy másik blogger kérdéseire.

1. A házasság idejétmúlt konzervatív feudális intézmény, akkor minek kell a melegeknek?
Mert akkor is ha idejétmúlt, de másnak (a heteróknak jár) akkor nincs egyenlőség, azaz diszkriminatív.

2. Az állam ne szóljon bele a magánéletembe, vagy mégis?
Kavarod az államellenességet a liberálissal. Én liberális vagyok, de nem állam-ellenes. Legyen állam, és a házasság az állam (a szerződés betarttatója) az egyének közt, diszkrimináció nélkül szolgáltasson.

3. Szerinted az demokratikus, hogy nem választott testület megváltoztatja az alkotmányt?
Mivel alapvető jogokról van szó, ezért az nem szavazat kérdése. Azt hogy mi alapvető jog a mindenki által, demokratikusan megválasztott képviselők fogalmazzák meg, tessék ott reklamálni.

4. Csinálhatnak-e mások is mémeket a liberálisokon kívül?
Persze, csak ne tessék rinyálni ha egy homofób mémet le homofóboznak.

5. Három férfi miért ne házasodhatna, ha szeretik egymást?
Házasodhatnak. A monogámia mánia egy másik hülyeség. De az emberek nagyon kis számánál van igény poligámiára, tehát ez egy hibás érv. Következő.

6. Most akkor dolgozzanak a bevándorlók, vagy sem?
A bevándorlók mindenképpen dolgozzanak. A menekültek (amivel itt is megy a csúsztatás) más kérdés.

7. Szerbia nem biztonságos ország, de Magyarország igen?
Erről nem tudok eleget, de így hülyeségnek tűnik.

8. De ha Szerbia ilyen szar hely, akkor miért nem lépsz fel a vajdasági magyarokért?
Ó a nagymagyar határon túli szolidaritással menjen a francba a kedves szerző. Jó lenen ha normálisan lehetne beszélni a dolgokról és nem minden süket kocsmai verekedést népirtássá előléptetni.

9. 4 millióan élnek létminimum alatt, de két hét alatt összejön 33 millió egy hülyeségre. Ez hogy van?
Ezt egyrészt a kormányon kérd inkább számon, mert ők még többet eltapsoltak erre. Másrészt meg pár nap alatt más szórakozásra (chips, sör, sportújság, Nők Lapja, csoki stb.) is összejön ennek többszöröse, azt is tiltsuk be? Ez inkább kommunizmus felé hajló érv, mint tisztes kritika. Ha kivételt akarsz magadnak, azaz, hogy mindenkinek csak az legyen a jó ami szerinted az, akkor meg nem is vagy őszinte közben.

Van egy baptista, kreacionista ismerősöm, aki szeret a tűzzel játszani, és ateistákat faggat arról, miért vesztették el a hitüket. Ezeket a kérdéseket fogom most megválaszolni. Ő ezt a hit haláltusájának nevezi. 

Hogyan jutottál el az istentisztelettől, az istentagadásig?
Soha nem éreztem azt, hogy tisztelném (sic!) Istent. Isten mindig valami olyan volt, ami van és kész. Mindenki hisz benne, tehát természetesen létezik.
Amikor, legmélyebb hívő koromban, Istenre gondoltam, akkor egy, hozzám nagyon közeli lényre gondoltam, de akkor sem tisztelettel, - hiszen ez nem volt része a kapcsolatunknak - hanem inkább szeretettel. Én szerettem Istent, és ő is szeretett engem. Tiszteletet pl. a tanáraimmal kapcsolatban éreztem. Isten ennél közelebb volt hozzám.
Az istentagadás kifejezés, ebben a kontextusban, egy jókora csúsztatás, de én, antiteistaként, szívesen bevállalom, hogy a Biblia Istene elég valószínű, hogy nem létezik, tehát én tagadom az ő létét. Azt, hogy valamilyen isten, amelyről még nem hallottam létezhet, nem tagadom.

Hívő családban nőttél fel, vagy kilógtál a sorból, mint megtért ember? Esetleg együtt tért meg a család valahol, valahogy?
A családom természetes módon hívő volt. Ez azt jelentette, hogy a "normális" emberekhez hasonlóan, hittek egy isten létezésében, és jobb híján, a Biblia istenében, annak ellenére, hogy nem olvasták a Bibliát, és nem foglalkoztak aktívan a kérdéssel. De ez volt a szokás, és ők is ezt követték.

Tizennégy éves koromban, a hagyomány szerint, járhattam konfirmáció-előkészítőre.
Ez is teljesen természetes volt, és soha föl sem merült, hogy ne járjak. Ezek vasárnap az istentisztelet után voltak. (Az unitáriusoknál, ahová akkor tartoztam, a misét, istentiszteletnek hívják, ezért az előző kérdésben is fura nekem ez a kifejezés, de igyekszem a kérdés szellemében válaszolni, nem pedig a saját asszociációim szerint)
Akkor kötelező volt istentiszteletre is járni, tehát kb. egy iskolai évig, minden vasárnap jártam istentiszteletre, majd rögtön utána még egy óra konfirmáció felkészítőre. Ez egy az unitárius vallás hittételeit tartalmazó könyv tanulmányozását és magyarázatát jelentette. Ekkor kezdtem először életemben komolyabban foglalkozni az istenkérdéssel.

A családom nem járt templomba, ezt csak én tartottam be.
A konfirmáció után lassan kimaradtam az istentiszteletekről, már nem volt kötelező és nem láttam benne újdonságot. Pár évig elvoltam azzal, hogy hiszek Istenben, de nem járok semmilyen vallásos közösségbe.

Majd jött egy elég komoly betegség, ami után, a tökéletes egészség ígérete miatt, bekerültem egy szektába.

Mennyire volt mély a hiteted?
A hitem ebben, a szektás időszakban, mélyült el a leginkább. Egy, a szekta tanításait nagyon komolyan betartató oktatóm volt, akit nagyon csodáltam, és példaképemnek tartottam. Őáltala kezdtem még komolyabban foglalkozni az istenkérdéssel. Eddig a pontig semmilyen kétségem sem volt, Isten létét illetően. Az akkori keresésem kizárólag Isten jellegével kapcsolatban volt.
A szekta explicit technikákat tanított az istenélmény elősegítésére, és ezek közül rengeteget át is éltem. A hitem kb. ekkor volt a leghatározottabb és legerősebb. Ez az időszak kb. három évig tartott. 

Csak szerettél eljárni templomba/imaházba a jó társaság miatt, esetleg a zene tetszett és fogott meg, vagy a gondolatok a prédikációk során?
A szektás korszakom elején még jártam templomba. A szekta nem tiltotta a tagok eredeti vallásának gyakorlását, de kíváncsiságból, az unitáriuson kívül, jártam még katolikus misére, református és evangélikus istentiszteletekre, sőt ökumenikus imahetekre is. Valamint részt vettem ortodox misén is. 
Az istentiszteletekben, az unitárius esetén, a prédikációt szerettem a legjobban. Egyféle vezetett filozofálás volt, amit nagyon élveztem. Az éneklést már nem szerettem annyira.

A szektában tanult technikák közül, a legjobban a meditációkat és az ászána gyakorlatokat szerettem.

Csak a templomban vetted magadra a "vallásos öltözéket", vagy a mindennapjaidat is úgy élted, hogy hitben jártál?
Az unitárius egyház nagyon liberális, nincsenek benne ilyen külsőségekre vonatkozó előírások. Sem öltözködés, sem viselkedés szempontjából.

A szektás hitemet viszont elég expliciten éltem meg. Emiatt volt is pár konfliktusom a családommal, de alapvetően  ők is elfogadták, hogy én ezt választottam.
A szektás tanítás része volt az Istennel való kapcsolatod folyamatos megélése (erre is voltak technikák, amit lehetett csinálni) és én ezeket is lelkesen csináltam. Ez egy specifikus hozzáállás és világkép volt, amit nagyon mélyen átéltem, és ha arról volt szó, mások (család, idegenek) előtt is, annak megfelelően reagáltam, ami a dolgok szektás értelmezése volt.

Mennyire volt sablonos az imádkozás, az istentisztelet?
Az imádkozás volt amikor sablonos volt, volt amikor erőteljesen átéreztem Isten jelenlétét a saját lényemben (szívemben). Ez mindig is változó volt.
Az istentiszteletek során mindig megnyugtatónak éreztem a közös imádságot, de soha nem volt plusz érzésem (Isten jelenléte és hasonlók).

Érdeklődéssel olvastad a Bibliát, vagy inkább nyomás hatására?
A Bibliát, még a konfirmációra való felkészülés előtt megpróbáltam elolvasni, de nem jutottam sokra vele. Az után soha nem volt kötelező az egészet elolvasni. Ezért ez, nálam, mind a mai napig kimaradt. De most komolyan tervezem elolvasni. Valamikor a következő év során. Igen, ateistaként, mert ez része az emberi tudásnak és sokaknak fontos, tehát szeretném én személyesen elolvasni, hogy tudjam, miről szól. 

A Bibliával csak az istentiszteletek és a szektás előadások, tanítások során találkoztam, idézetek formájában. A szektának voltak saját kiadványai (ezoterikus könyvek, és a szektavezér írásai), ezekből sokat elolvastam.

Beszélgettél-e másokkal a témáról, tettél-e bizonyságot, vagy inkább csak magadban élted meg az egészet?
A konfirmáción kívül (ami az egyházközösség előtti tanúságtételt jelentett), egyetlen alkalommal próbáltam meggyőzni valakit arról amit hittem. Az illető a bátyám volt és őt nem sikerült meggyőznöm.

A szektában rendszeresen beszámoltunk egymásnak, a saját spirituális élményeinkről és megvitattuk ezeket. 

Mennyire akartál megfelelni Isten elvárásának?
Elég erősen.
Volt egy élményem is - még a szektás korom elején - , amikor egy bizonyos technikát tanultunk, amelynek során kellett érezni az isteni jelenlétet (kellett= azt tanították, hogy ez a jele annak, hogy jól végezted a technikát) és amikor én végrehajtottam ezt, akkor nem éreztem semmit. Ekkor nagyon dühös voltam magamra, mert képtelen voltam átélni valamit, amire mindenki más a csoportból képes volt.
Most utólag azt mondom, hogy ez az érzés, a megfelelési kényszer, annyira erős volt, hogy ezáltal győztem meg magam arról, hogy én is érzem, azt a bizonyos isteni jelenlétet. Mindez persze egy illúzió volt. 

Mennyire érezted magad szabadnak, mennyire voltál szabados? (fontos: a szabadosság nem egyenlő a szabadsággal! Szabadosság: azt teszek, amit akarok, szabadság: nem kell azt tennem, amit nem akarok.)
(A szabadosságot én, „feslettség, az illemet vagy a szeméremérzést sértő, illetlen magatartás, megnyilatkozás”-nak értelmeztem mindig, de igyekszem a fenti meghatározás szerint használni.)

Attól függ, mit értesz szabadság alatt. Mi a szabadság tárgya? Mert azt nem éreztem, sőt nem egy történetet hallgattam végig, ami azt részletezte, hogy aki elhagyja az egyetlen igaz utat, annak milyen rossz lesz. Tehát a távozás szabadságát nem éreztem, hogy meglenne abban a környezetben.
De a szektás világon belül, pár előíráson kívül, ha kértem előre isteni engedélyt, akkor bármire szabadnak éreztem magam.
Olyasmit tenni, amit nem akartam, nem kellett soha, de én, mivel kerestem az igazságot, és fejlődni akartam, az általuk megadott módon, ezért kimondottan kerestem a kihívásokat és a lehetőséget, hogy fejlődjek.

Miért fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy esetleg téves, amiben hiszel?
Mert rájöttem, hogy a szektás oktatóm hazudott nekem pár, a szervezetet érintő dologban. Ebből egyenesen következett a kérdés, hogy mi van ha másban is hazudik, vagy jobb esetben, téved?

Egy határozott pillanatban történt meg az, hogy elkezdtél kételkedni, vagy folyamat volt?
Folyamat volt. Először csak arról volt szó, hogy pár anyagi és adminisztratív dologban csalnak, és hazudnak, majd ahogy figyelni kezdtem és a volt szektatagok fórumán olvasgattam arról, mi is történik a háttérben, rájöttem, hogy sokkal több a gond, mint ahogy elsőre gondoltam.
Mivel a tanítások kimondottan olyanok voltak, amivel a nemzetközi szkeptikus közösség sokat foglalkozik, ezért, az igazság kiderítése érdekében ezekhez fordultam. Ahogy ezekkel a dolgokkal foglalkoztam, egyre jobban megértettem, hogyan lehet becsapni az embereket, és ők hogyan járulnak hozzá a saját becsapásukhoz.
És mivel nem voltam hajlandó hazudni magamnak erre vonatkozóan, és abba az illúzióba ringatni magam, hogy én kivétel vagyok, és én nem tévedek/engem nem lehet manipulálni, ezért a következtetés csak egy lehetett: az összes hit ilyen, tehát a hit maga értelmetlen.

Még most is pontosan emlékszem a pillanatra, amikor először gondoltam azt, hogy „ateista vagyok”. Ez 2009 karácsony estéjén történt és egyáltalán nem okozott nyugtalanságot, hanem mint egy egyszerű tény felismerése jött.

Mennyire küzdöttél ez ellen (Elmentél gyónni a gondolatok miatt? Beszéltettél a lelki pásztorral? Imádkoztál? Stb.)?
A kételkedés ellen soha nem küzdöttem. A célom még vallásos, szektás, koromban is mindig az igazság keresése volt. Csak akkor másképp határoztam meg a bizonyítékot.  

Regisztráltam a volt szektatagok fórumára, és ott beszélgettem az emberekkel. Valamint volt egy lány a szektában, akivel nagyon közel voltunk egymáshoz, az ilyen hasonló kétségeinkből kifolyólag. Vele beszélgettünk még erről. Neki is voltak kétségei, és később ő is kiszállt. Ő még mindig hívő.

Hány éven át tartott a gyötrődés?
Nem volt gyötrődés. Mindig az igazságot kerestem, és ez soha nem okozott félelmet vagy bárminemű gyötrődést számomra, hiszen az igazságot mindig, minden másnál fontosabbnak tartottam. A végén még istennél is.

Az egész folyamat kb. 1,5 évig tartott. 

Hogyan formálódott át ilyen gyökeresen a gondolkodásod?
Gyakorlással és megértéssel. Átírtam a mentális modellemet a babonás és isten-központú értelmezésről, egy tényalapú és tudományos megismerés által alakított modellre.

Voltak-e "visszaesések"? Ha igen milyen mértékűek, meddig tartottak, mi zökkentett bele és vissza?
A szektából megpróbáltam egyszer (a legerősebb kételyeim előtt) kilépni, de a közösség hiányzott és ezért egyszer visszamentem. Ez a szünet kb. 1.5 hónapig tartott.
Amikor végleg szakítottam velük, az egy május este történt és akkor, ott eldöntöttem, hogy soha többet nem fogok visszamenni közéjük. A képmutatás és a hazudozás másodszor, már sokkal jobban zavart. 
Pár évvel később elmentem egy rendezvénysorozatukra, de akkor, mint egy teljesen idegen voltam jelen, szó sem volt róla, hogy emiatt visszatérjek a szervezetbe, és nem is vágytam rá.

Az unitárius egyházba, a szektás korszakom végén, egyáltalán nem jártam. Ott azóta sem voltam.

Mi volt az, aminek hatására ki tudtad jelenteni, hogy te már egyáltalán nem hiszel Istenben?
Annak a megértése, hogy hogyan működik a hit és az önbecsapás, ill. hogyan lehet ténylegesen megtudni valamiről, hogy igaz-e.

Hogyan hatott rád ez az elszakadás (bűntudat, gyülekezetbe járás megszűnése, új lehetőségek, hívő barátok elvesztése/kapcsolat színvonalának módosulása)?
Miután végleg eldöntöttem, hogy nem megyek vissza, (ekkor még hívő voltam, csak a szervezettel szakítottam) egyszer sem éreztem bűntudatot az elszakadás miatt.
Később volt pár beszélgetésem, pár volt szektás csoporttársammal, akik hívtak vissza, de soha nem volt szándékomban visszatérni.
A második szakítás után a csoportba járás sem hiányzott, és mivel a tanítás maga olyan volt, hogy otthon lehetett csinálni, és az istennel való egyenes kapcsolaton volt a hangsúly, ezért nem éreztem azt, hogy ezt elvesztettem volna. Csak egy olyan csoportot veszítettem el, amellyel nem akartam többé közösséget.
Sok félig-meddig baráti kapcsolatot elvesztettem ezzel, de ezek nem hiányoztak. Az egyetlen, akivel tartottam a kapcsolatot, az a lány volt akit az előbb már említettem, és vele (akkor még) nem szakítottam meg a kapcsolatot.

Hogyan reagált erre a környezeted (család, barátok, gyülekezet stb.)?
A családom nem nagyon tudta ezeket a változásokat követni. Ők csak szótlanul tudomásul vették, hogy most már nem járok el többé ilyen dolgokra, ugyanúgy, mint ahogy elfogadták azt, amikor elkezdtem járni.
Barátaim, azon az egy lányon kívül nem voltak, sem a szektában, sem azon kívül. Ilyen jellegű konfliktusom nem volt.
A csoportból voltak páran akik párszor hívtak vissza, de mikor nemet mondtam, ők is feladták, majd a kapcsolat teljesen megszűnt köztünk.

Mi volt az, ami leginkább elősegítette a vallástól való eltávolodásodat, a vallásban (kötelezettségek a gyülekezetben, Isten személye stb.) és mi volt a legnagyobb visszatartó erő (a hívő barátok, a zene stb.)?
A felismerés, hogy mindaz, ami miatt az ezós dolgok hülyeségek, és nincs értelme hinni abban, amit a szekta tanított, ugyanúgy érvényesek az elismert vallásokra is, tehát azt is ki lehet dobni a többi hülyeséggel.
Visszatartó erő egy nagyon rövid ideig a közösség volt, de ezt is felülírta végül az igazság keresése.

Hogyan sikerült életmódot váltani (ha keresztény zenéket hallgattál, akkor témát váltani, bibliaolvasás, imádkozás, gyülekezetbe járás helyett más elfoglaltságot találni)? Volt-e aki segítsen?
Pár dologban (automatikus gondolatok, és a rituálék automatikus végrehajtása) leszokásra volt szükség, de ezeket tudatosan megszüntettem. 
A zenék amiket akkor hallgattam, még egy jó darabig élvezetesek voltak (ezek főleg elektronikus, trance jellegű zenék), sőt még most is élvezem őket, de egy idő után a zenei ízlésem normalizálódott és visszaállt a tinédzser koromban megszeretett, mainstream zenére.

Személy továbbra sem volt aki segített volna ebben. Továbbra is fórumoztam, és írtam egy blogot is a témában. (talán ez utóbbi segített a legtöbbet)

Mennyire tartod jelenleg a gyülekezeti tagokkal/vallásos ismerősökkel a kapcsolatot?
Semennyire. Azok az emberek teljesen kikoptak az életemből. Végül (bár részben más okok miatt) az a lány is akivel a legjobban kijöttem.
De mivel egy vallásos világban élünk, most is vannak vallásos ismerőseim. De barátnak egyiket sem nevezném. Ez kirekesztőnek és kegyetlennek hangzik, de én nem is vágyok egy hívő barátságára, mert úgy érzem soha nem tudnék vele teljes, őszinte barátságot fenntartani, hiszen ott van ez a hülyeség köztünk.

Szoktál-e beszélgetni az ateizmusról, mind ateistákkal, mind hívőkkel?
Szoktam. Élőben is és online is.

Célod-e, hogy mások is ateisták legyenek, vagy ezt inkább a döntésükre bízod?
Szeretném ha mások is ateisták lennének. A döntés azonban mindig az övék.

Ha lenne valami varázslat amit végre tudnék hajtani, és amitől bárki ateista lenne, akkor minden további nélkül végrehajtanám azt. De ez így paradoxon, tehát, nyilván csak a gondolatkísérlet keretin belül mondom ezt. Ez a dolog minden egyes esetben a másik döntése. Ha én rá tudtam jönni, akkor bárki képes rá, ezért nem görcsölök ezen.

Célként inkább a racionális gondolkodás terjesztését, és az őszinte kommunikációt nevezném meg. (Utóbbinak része az a poszt is.) 

Inkább tagadod isten létét, vagy kétségbe vonod - esetleg elismered, csak nem mint személyes istent?
Valamilyen, még ismeretlen istenre vonatkozóan agnosztikus ateista vagyok. Tehát nem hiszek benne, hogy létezik ilyen, de nem tudom biztosan.
A keresztény, és a többi személyes istenre, ill. az emberek által kitalált istenekre vonatkozóan, gnosztikus ateista vagyok. Tehát tudom, hogy amennyire tudhatunk bármiről bármit, azt tudjuk, hogy ezek az istenek nem léteznek valójában, hanem csupán az emberi gondolkodás megnyilvánulásai.

Ha ez nem volt elég részletes, vagy valami nem tiszta, kérdések jöhetnek a kommentekben.

Személyes szint

Online kommentszekciókban folyamosan téma a stílus, és a sértettség érzése, és én már nagyon kezdem unni ezt a pollkorrekt süketséget.

Kezdjük talán azzal, az elég erős állítással, hogy nincs olyan jogod, hogy ne sértődj meg, vagy soha ne is akarjon senki megsérteni.

Először is lássuk mi az ami csak rám, személyesen érvényes. Mindaz ami következik, kizárólag a szerintem helyes eljárás leírása, ugyanis én mindig csak az általam irányítható dolgokról mondhatok véleményt. Az pedig soha nem lesz a másik viselkedése, hanem csak és kizárólag a sajátom lehet.

Én pl. azért nézek el elég sok bunkóságot, elég sok embernek, ha mellette még mond valami értelmeset is, mert a gondolat a lényeg és nem a stílus. Egy gondolat vagy információ érdekessége nem függ, az azt mondó személyétől. Mindegy ki mondja, és mindegy hogy mondja.

Ezzel kisebbségben vagyok, tudom, nem kell elmondani külön.

A leggyakoribb megoldás az elfutamodás, azaz a másik fél letiltása és a vele való interakció kerülése. Ez szerintem hiba. Egy olyan közegben, ahol amúgy is az a tendencia, hogy csak a veled egyet értőkkel kommunikál, erre még rásegíteni azzal, hogy tudatosan kerülöd a konfrontálódást, hiba.

Régebb próbáltam én is a kerülést, de láttam, hogy ez főleg engem korlátoz. Nos azt, meg nem. Menj a francba, de nekem akkor is ugyanolyan jogom van itt lenni, mint neked. Ez egy attitűd.

A(z érzelmi szintű) logika ugyanis a következő (ezt elérni szerintem méltó cél minden embernek):

valaki állít valamit, amiben én is érintett vagyok. Lehet, hogy a mód, ahogy mondja kivált bennem (automatikusan) egy erős érzelmi reakciót, de mivel én tudatosan törekszem arra, hogy ez ne akadályozzon meg a valóság minél pontosabb megismerésében, ezért a tudatomat kényszerítem az állítás elemzésére és annak függvényében, hogy ez utóbbi mire jut (az állítás igaz vagy sem), az fogja meghatározni a reakciómat.

Elég gyakorlás után ez fogja meghatározni az érzéseimet is, mert a test = lélek, tehát a testemmel (ez esetben az agy) tudom irányítani a lelkemet (ez esetben az érzéseimet). Mert csak. Mert én tudatosan úgy döntöttem. Mert rájöttem, tudatosan, hogy ez jobb, mint a tudatlan érzelmi reakcióim közt vergődni.

A következő lépésben, persze, az elemzés után is dönthetek úgy, hogy az állítás nem igaz, vagy rám nem igaz, ezért a keletkezett érzelmi töltetet felhasználhatom arra, hogy azzal fűszerezzem a választ. Itt jön be a „csúnya beszéd”. Itt jön be a határozottság, az agresszió, a gúny stb.

A sértegetés =/= bántalmazás. Mert nincs olyan, hogy sértő. Egy állítás vagy igaz (tehát nincs min megsértődni hiszen igaz) vagy nem (nincs min megsértődni hiszen nem érvényes rád). Ha igaz, de nem akarod elfogadni, akkor szokott sértő lenni. Akkor meg viszont te tévedsz azzal, hogy tagadod azt ami igaz mert vagy nem tudsz változtatni rajta (ekkor is felesleges, hiszen nem tőled függ) vagy nem akarsz (ekkor viszont kizárólag te vagy az aki hibázik, hiszen egy olyan igaz dolgot nem akarsz megváltoztatni amire képes lennél. Ez lustaság és/vagy gyávaság. Aki pedig lusta és/vagy gyáva az ne takarózzon azzal, hogy meg van sértve, mert csak a sértettség érzése nem jogosít fel semmire, főleg nem egy a sértett által elvégezendő munka elhagyására).

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem szabad érzelmi reakciód legyen, vagy az érzelmeket teljesen ki kell hagyni a dologból, mert az persze hülyeség lenne. Nem is tudná megcsinálni senki, a pszichopaták kivételével. Az érzelmek egy másik szintű (tudattalan) döntési eszköz, ami sokkal gyorsabb, mint a tudatos. De nem szabad csak erre hagyatkozni, mert gyors és hatékony, de nem mindig pontos.

A racionalitás jó dolog, és érdemes rá törekedni akár a mindennapokban is, de én, eközben tudatában vagyok annak, hogy nem tudok mindenben elég pontos és racionális lenni, és sok más babonás ateistától eltérően, én ezt nem is szégyellem bevallani. Ezért vállalom be a vitát, és a kritikát pontosan ezen a módon.

Valamint ezért döntöttem úgy, hogy nem gond a stílus, mert az a saját alapvető hiányosságaimon felül is hátráltat a dolgok racionális megközelítésében, és a megértésben. Azt hogy én mennyit tudok, és mire vagyok képes mentálisan nem nagyon tudom befolyásolni, de azt, hogy a stílus ne akadályozzon igen.

Elméleti szint

A sértődés elkerülése nem cél. A sértődés érzése nem egy legitim érzés és mindig valami olyanra utal amit át kell gondolni, neked a sértődött félnek.

A másik gond az, hogy nem lehet meghatározni mi az hogy sértő. Amíg ezt nem lehet meghatározni, úgy mint az összes többi szabályt, pl. a közlekedési szabályokat, olyan módon, ami mindenkire érvényes, és objektív, addig ezt rá lehet húzni bármire, ezáltal lehet korlátozni a kommunikációt.

Ez azért van mert csak neked személyesen normális hangnem létezik. Univerzális normális hangnem nincs.

Van a közvélemény, és van a saját vélemény valamint van a döntés, hogy hogyan reagálok én személyesen arra az esetre ha, az amit a másik mond nem passzol ezekhez.

Ha a stílusra fókuszálsz és az mindig fontosabb, akkor előbb-utóbb lesz olyan gondolat is, ami szintén konfliktushoz vezetne, ezért azt is elhagyod. Ez nem őszinte. És tulajdonképpen egy önként vállalt gettó. Ami pedig baj.

Vitatkozzunk és ütköztessük a véleményünket, mert az önmagában, és önmagáért érdekes. Egy online felületen, ahol a beszélgetés a cél, ez az ami fontos. Nem a nagy tudományos kérdésekre való választ keressük ezáltal, (az elég abszurd lenne, hiszen ez nem eszköz arra), hanem kizárólag a saját véleményünket ütköztetjük a másikéval.

Ehhez meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy a másik a lehető legpontosabban megértse amit mondasz. És miután megértette, és te is megértetted az övét, csak az után jöhet egy valódi vita. Addig elbeszélnek egymás mellett.

Ha leragadsz a stílusnál akkor ezzel magadat korlátozod abban, hogy meglásd melyik félnek van igaza, és a saját álláspontodat leellenőrizd, ill. kijavítsd ha hibás.

Azzal, hogy megismered a másik álláspontját és összeveted a sajátoddal, közelebb jutsz az igazsághoz (akkor is ha soha nem érheted el). Ez egy teszt. Ha a te állításod megy át rajta, akkor azt kell megtartani, ha a másiké akkor azzal kell helyettesíteni.

Ha egy állításnak van gondolati tartalma is, és nem pusztán egy „Hülye vagy” kijelentés, akkor ez csak annak a jele, hogy ember vagy és azt gondolod, hogy csak az igaz, ami szépen van elmondva. Pedig ami igaz, az igaz a stílustól függetlenül is.

Mivel nem látok bele senkinek a fejébe (sőt még a sajátom folyamatait se tudom mindig pontosan követni) ezért az egyetlen módszer, amit eddig találtam az, hogy megpróbálok meggyőzni bárkit aki felveti a kérdést. Van akinél fog hatni, van akinél nem. Ezt előre nem tudhatom és csak úgy fair és nem diszkriminatív ha ezt mindenkivel ugyanúgy megteszem.

Védekezés

Létezik egy olyan dolog is, hogy érzelmi kontroll. Nem minden a másik hibája és egy vitában, igenis mindkét fél tudja irányítani a saját érzéseit. (már amennyire a tényleges szabad akarat hiánya engedi)

Ennek része a saját személyed vagy álláspontod megvédése.

Én is megtanultam (védekezni), ezért feltételezem más is meg tudja és akarja is, mert ez jó. Csak úgy bántalmazás nem jogos. Támadás ellenében védekezni jogos.

És igen, nem mindenkire hat ugyanúgy. Egy kisportolt neonácinak ha adsz egy pofont az nem ugyanolyan mint ha egy 45 kg-os nőnek adnád. Viszont ha valaki lehülyéz és te erre nem hülyézed vissza hanem azt mondod, hogy soha nem lett volna szabad lehülyéznie akkor te tévedsz. A jog nem az, hogy soha ne bántsanak, ilyen nincs. A jogod az, hogy ugyanúgy, sőt ha alaptalanul bántanak akkor még erősebben visszaüss.

Ha alaptalanul vádolnak valamivel, akkor visszaüthetsz hiszen az védekezésnek minősül. Ha van alapja, de te mégse akarod, akkor is. De akkor meg a másik is visszaüthet ismét, és már csak azon múlik ki az erősebb.

Nem lehetséges 100%-osan védve lenni minden ellen.

Az érzelmi szintet nehezebb irányítani igen, de az eszünket tudjuk használni arra is, hogy ezt segítsük.

Ha egy csoportban megjelenik egy bully, akkor az nem megoldás, hogy senki nem lép fel ellene. Mi más lenne a megoldás mint a védekezés? Mert benne van a szabályzatban és azt neki kellene tudni és betartani? Védekezni meg nem lehet, mert az nem szép? Egyre jobban zavar, hogy egyesek szerint, ezt valahogy meg lehet csinálni, ölbe tett kézzel. És hogy EZ a természetes, nem pedig az, ha a csoport megvédi magát.

Védekezés (azaz visszavágás) nélkül nem lesz kiebrudalás. Ne legyünk már ennyire passzív agresszívek, hogy majd ignoráljuk a bullyt és akkor az majd szépen elszégyelli magát és abbahagyja vagy elmegy önként. Ez nem megoldás egy csoportnak. Főleg ha célod a „kiebrudalás”.

Személyes kapcsolat miatti stílus adaptáció

Csak hogy tisztázzuk, az érzékenység, és a másik érzékenységi szintje mindenkinek a sajátja, és én el tudom fogadni, ha ez eltár az enyémtől. Ismét: ez nekem, személyes okokból jó módszer, de nem gondolom, hogy ez mindenkire kötelező lenne. Javasolt, de nem kötelező.

Természetesen én is tudom adaptálni a stílusomat, de ez csak és kizárólag attól függ milyen a viszonyom a másik féllel.

Ugyanis, ha valakivel nincs személyes kapcsolatod, akkor a legjobb esetben is csak semleges vagy neki. Rosszabb esetben ellenség. Tehát támadható. Tehát nem várhatod el, hogy kedves legyen veled. Ez a lényeg.

Mit van jogod elvárni?

Olyan jog nincs, hogy ne sértődj meg, hiszen azt nem tudod meghatározni.

Nem várhatod el, hogy mindenki ugyanúgy bánjon veled mintha egy fontos ember lennél számára, mert nem vagy az. Csak egy majom vagy, a sok közül és kész. Azt, hogy jobban bánjon veled valaki, csak az után várhatod el, hogy a kapcsolatotok megváltozott és több lettél, mint egy pofa a tömegből.

A fizikai ütést is hiába szeretnéd, hogy soha ne történjen meg, meg tud és nagyon sokszor meg is fog történni.

Elkerülhetetlen dolgok elkerülését, nem teheted meg célnak, mert az abszurd (és magaddal tolsz ki, hiszen lehetetlen feladatot adtál magadnak).

Csak úgy megütni valakit alaptalan, legyen akkor jogtalan (mert nincs jogi alapja sem), de visszaütni jogod van. Fizikailag és lelkileg is. Arra viszont nincs jogod, hogy elvárd bárki ne üssön meg soha (és ne is akarjon soha megütni), egyik értelemben sem.

Ha már jogokról van szó. Mi a fontosabb, az hogy megismerd a valóságot, a lehető legpontosabban, vagy pedig, hogy kulturáltan viselkedjenek veled?

A megismerés korrekció nélkül nem lehetséges. Az pedig kritika nélkül nem valósul meg soha.

Hogy kritizálhatsz őszintén ha pl. törvény tiltaná, hogy megsérts másokat? Nagyon problematikusnak tartom, érzelmi alapon operáló majmoknak olyan törvényt (vagy informális szabályt) hozni, ami a sértettség szubjektív érzését objektív, büntethető ténnyé emelné. Ez ugyanis ellehetetleníted a kritikát.

És nem, várható el az emberektől, hogy majd ők, maguktól, meg fogják tudni tenni a különbséget a jogos kritika és az alaptalan sértegetés közt.

Ez egy olyan törvény lenne, ami érvényes az emberek 100%-ra, miközben pontosan betartani több mint 90%-uk képtelen lenne.

Az egyetlen amire jogod van, az, hogy eldöntsd te hogyan fogsz reagálni. És igen, jogod van úgy dönteni, hogy nem érdekel a másik, és nem fogsz a továbbiakban vele foglalkozni, de a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. Pozitív és negatív érzésekről van szó. Szeretet pozitív, gyűlölet negatív, közömbösség kirekesztő (=üres, halál). Ez a gond.

Ezért kirekesztő.

A probléma forrása

Mindenkinek, csak szubjektíve véleménye szerint objektív a megkülönböztetés, valójában nem az. Még egy harmadik személynek sem feltétlen az. Innen jönnek a konfliktusok, és innen ered a sértődés érzése is.

Nyilván kellemesebb, ha valaki szépen tálalja a mondanivalódat és azt ezáltal könnyebben elfogadja, elvégre emberek vagyunk, sajnos így működik az agyunk. De ha egyszer megérted, hogy így működsz te is, akkor törekedhetsz tudatosan arra, hogy ez ne legyen akadály.

Az is természetes, hogy arra vágsz, hogy szimpatikus legyél a másiknak. Vagy azt akarod, hogy te önmagadra úgy gondolj, mint úriemberre. Ez viszont nem a másik javáról szól, hanem a te önképedről. Végső soron pedig önző.

A kisebb-nagyobb sértegetések részei a közösségi élménynek, elvégre nem tudjuk non-verbális dolgokkal pótolni, mert online csak a szavak vannak és nem látod a másikat, nem tudod egy mosollyal vagy valamivel tompítani azt ami esetleg bántó lehet.

Egy vitában – élőszóban és írásban is – úgy gondolom megvan a helye annak, hogy kifejezzük az érzéseinket is, pontosan ezzel, mert ezzel lehet pótolni a non-verbális, és vizuális infók hiányát.

Ez nem stressz levezetésről szól. A stresszt ugyanis nem lehet levezetni, ez illúzió. A stressz okát lehet megszüntetni, magát a stresszt, vagy a stressz reakciót soha (amíg van idegrendszered és nem patologikus agyműködésed).

Különbség az online és az offline kommunikáció közt

Nekem az a másik mániám, hogy nem lenne szabad különbség legyen a valós viselkedésed és szavaid ill. az online személyed közt. Az emberek általában többé-kevésbé eltérően viselkednek on- és offline. Én tudatosan igyekezem ugyanúgy viselkedni minkét esetben és nem írok le semmi olyant online, amit nem mondanék bárkinek a szemébe.

Én is online élem a társadalmi életem nagy részét, és engem meg az zavar, hogy ez nem tükrözi a valóságot, mert az emberek egy hamis szerepet játszanak online, ahelyett, hogy a saját életbeli szerepüket játszanák. Ez nem őszinte és engem ez zavar, de pont ezért tudom jobban kezelni az ilyeneket, mert erre rájöttem. És nem én továbbra se vagyok hajlandó azon változtatni, hogy a saját online viselkedésemben más legyek mint az életben.

Éppen ezért egy csak szóban, főleg ha csak online leírt kommentben, elhangzó bármilyen állítást meg lehet érteni, elgondolkodni rajta és aztán teljese mértékben figyelmen kívül hagyni, és elfelejteni, ha ezt szeretnéd. De ezt csak akkor fair megtenni, ha tényleg nincs benne semmi. Ha van benne bármennyi igazság is, akkor neked is, még ha sértőnek is tűnik elsőre, és elkerülhetetlenül érzelmi reakciót vált ki (negatív töltetű érzelmi reakciót) akkor is jobb neked (a sértettnek), ha elgondolkozol rajta, van-e ebben igazság, és ha igen akkor akarsz rajta változtatni vagy sem.

A teljesen alaptalan dolgokat persze lehet teljesen ignorálni.

Egy ütés valós veszély. Egy „sértés” nem tud az lenni. Az esetleges hibás logikai levezetés, vagy vélemény szóvá tétele meg egyenesen ajándék, nem pedig bántás.

Mikor jogos a sértegetés?

Gondolkoztam ezen, és végül arra jutottam, hogy talán egy esetben jogos úgymond a sértés. Ha fel akarod hívni a figyelmet arra, hogy a másik téved. Hogy ezzel kizökkentsd a saját gondolatmenetéből, hogy lássa hol téved.

Ezen kívül annak a jele, hogy másik fél is érzelmileg érintett a kérdésben. Erre pedig joga van. Ha neked is jogod van érzelmileg reagálni, akkor a másiknak is mindig ugyanolyan joga van. Ha nem, és csak egy valakinek lehetnek érzései, és ő az aki megsértődhet, az diszkrimináció.

Ha azt szeretnéd, hogy az érzéseidet figyelembe vegyék egy vita alatt, akkor a korlátozott írásbeli kommunikáció során, ezzel tudod felhívni a figyelmet rá. Ennek az analógiája az élő beszédben, amikor valakinek a szavába vágsz, mert annyira nem jól fogalmaz meg valamit, hogy nem lehet hagyni, hogy továbbvigye a gondolatot. És igen azt is udvariatlanságnak szokták tartani, de ennek az oka, nem mindig a másik fél elnyomása iránti vágy, hanem lehet pusztán az igazság (még akkor is ha ez szubjektív) iránti tisztelet.

A csak sértegessünk a sértegetés kedvéért persze gyerekes (és általában 12-14 éves gyerekek szokták alkalmazni), és pontosan ezért nem is kell komolyan venni, ezért figyelmen kívül lehet hagyni, ha te komolyan akarsz csak beszélni. Ami nem felel meg a célodnak (a komoly beszélgetésnek) az figyelmen kívül hagyható.

Következmények

Azt gondolom, hogy mi emberek, a jelenlegi formánkban, nem vagyunk képesek egy objektív valóság megismerésére. Minden csak megközelítés, pont ezért korlátolt. Tehát létezik objektív valóság, de mi soha nem fogjuk tudni megtapasztalni azt. Most persze nem csak az ilyen szubjektív, lelki dolgokról beszélek, hanem a valóság összességéről (mindaz amit az univerzum tartalmaz).

Ezért fontos törekedni arra, hogy ez a korlátolt tudásunk a valóságról, is a lehető legpontosabb legyen.

Ha megsértődhetsz, vagy kell vigyázz hogy mondasz valamit, mert az esetleg megsérti a másikat (a partnerednek mindig más értékei vannak, és amit, telepátia hiányában nem ismersz, ezért jobb a lehető legkonzervatívabb stratégiát követni, mindig) akkor korlátozod az ütközést. Az ütközésben pont ez a fontos, hogy fájhat, de az nem számít, azt feladjuk, az igazság megismerése érdekében.

További ajánlott olvasni/néznivaló a témában

Slavoj Žižek a politikai korrektségről.
Stephen Fry idézet és a beszélgetés amiből idézet származik. 

Kép forrása. 

A PR pápa ezúttal vicces próbál lenni.

„Ferenc pápa arra kérte azokat a riportereket akik nem imádkoznak, hogy legalább küldjenek neki jó rezgéseket.

A pápa mindig megkéri az embereket, hogy imádkozzanak érte, de ezúttal, amikor elhagyta az argentin elnök Cristina Fernandez-el való találkozót vasárnap, egy újabb csavart tett a kérésbe.
A riporterekhez fordult és spanyolul azt mondta, hogy „Imádkozzatok értem, és ha egyesek közületek nem imádkoznak mert nem hívők, akkor ti küldjetek nekem jó rezgéseket”.

Bennem, így hirtelen, ez alapján a rövid hír alapján, a következő kérdések merültek fel:

- Miért kell a pápáért imádkozni?

- Miért kér meg erre mindenkit? És ez miért lenne jó? Vagy olyan Ferenc pápás cukiság? Ha nekem az lenne a mániám hogy mindenkitől kölcsönkérek egy ezrest akkor én is cuki lennék? Mi a különbség a kettő közt? Ja hogy az ezressel talán el lehetne érni látható dolgokat is?

- Miért gondolja azt a pápa, hogy ha valaki nem hívő akkor legalább egy ilyen babonás marhaságban hisz?

- Mindenkinek kell legalább ebben hinnie?

- A jó rezgések küldése most már egyenlő az imával?

- Ha igen és ha léteznek jó rezgések akkor rossz rezgések is léteznek?

- Mi van ha valaki inkább rossz rezgéseket küldene egy olyan szervezet vezetője felé akik szisztematikusan gyerekek bántalmazását tusolják el?

Ha nagyon igyekszem, akkor tudok katolikus fejjel gondolkodni (talán). Tehát azért kell imádkozni a pápáért mert ő olyan pozícióban van, ahol még jobban próbára van téve Isten által, hiszen nem elég, hogy ő alapvetően csak egy bűnös, hanem még ilyen óriási felelőssége is van. Ezért babonás módon a hívőknek az imádságukkal kell feltölteniük a pápa szentség aksiját vagy nem tudom mijét, hogy jobb vallási vezető legyen.

Jól mondom?

A jó rezgésekről nekem rögtön az a bizonyos Bob Marley dal ugrik be. 

(Megj.: A dictionary of obscure sorrows magyar nyelvű részei a saját fordításom, jobb ötleteket javítást szívesen veszek)

Néha belebotlok ilyen ember vagyok nem árucikk vagy nem csak egy szám érvelésbe 

és ilyenkor eszembe jut a majomszféra valamint a sonder. 

Szonder:

Annak a felfogása, hogy minden találomra vett ember aki mellett elhaladsz egy a tiédhez hasonló élénk és komplex életet él, tele a saját ambícióival, barátaival, rutinjaival, aggodalmaival és öröklött őrületeivel. Egy eposz ami körülötted játszódik le, láthatatlanul mint egy hangyadomb ami a felszín alatt bonyolult útvonalakból tevődik össze amelyek több ezer másik élethez vezetnek amelyekről soha nem fogsz tudni, amelyben te lehet csak egyszer jelensz meg, mint egy kávét szürcsölő statiszta a háttérben, mint a forgalom köde az autópályán, mint egy hajnali kivilágított ablak.

Itt hallgatható meg a magyarázat (angolul) szép képekkel és lágy zenére, hogy ne kapj frászt amikor megérted ennek az implikációit.

Nem, nem vagy egyedi. Nem a világ nem körülötted forog. Nem a többiek is ugyanúgy emberek mint te, akik élik a saját életüket. És hogy még ijesztőbbet mondjak: a legtöbbjükkel soha nem fogsz semmilyen szintű kapcsolatba lépni mégis hatással vannak rád. Mert ha a lakosság nagy része jobban szereti a jobboldali közlekedést akkor rád is az lesz érvényes. Ezt talán a balkezesek érzik át valamennyire, hiszen a világ a jobbkezesekre van beállítva.

De itt jön be a fenti kép implicit vádja: mindez nem azért van mert valahol egy megszámlálható csoport ember egy adott pillanatban úgy döntött és kizárólag az motiválta őket, hogy neked személyesen ártsanak. Ez gyerekes és baromság.

Ezeket a dolgokat mi döntjük el. De nem is tudunk másképp dönteni. Nem tudjuk pár másodpercnél tovább a tudatunkban tartani a szonder élményét. Még pár tucat emberre vonatkozóan sem, nemhogy az egész emberiségre vonatkozóan.

Ezért operálunk klisékkel, az átlagemberrel a választópolgárral stb. Mert ez könnyebb, mert egy kategóriával lehet operálni, az emberiséggel nem.

Viszont a kategóriák nem teljesen alaptalanok. A lakosság 30%-a igenis szereti az édes ketchupot azért van abból több minden boltban (ez most csak egy véletlenszerű példa, hogy érzékeltessem). Ilyen dolgok vannak. Ilyen adatokat lehet tudni rólad is. Az hogy nem jött oda hozzád soha senki és nem kérdezte meg, hogy te személy szerint mit szeretnél ezért azt gondolod, hogy nem is lehet tudni te mit választanál ismét egy naiv és gyerekes hozzáállás. Mert azt hiszed (hibásan), hogy csak akkor lehet tudni valamit rólad ha te azt megmondod, és ha ezt nem teszed meg akkor rejtély vagy mindenki más számára.

Egy frászt.

Rengeteg dolgot lehet tudni mindenkiről pár megfigyelés és adat alapján. Mert mind majmok vagyunk, a vágyaink és a szükségleteink ill. azok kielégítése elég jól megjósolható.

És ismét bejön a statisztikai átlag.

Az emberek nagy része azt hiszi, hogy ő átlagon felüli a legtöbb dologban, ami persze nonszensz hiszen az átlag pont azt jelenti, hogy egy bizonyos kérdésben ez a leggyakoribb válasz. Nem lehet mindenki kivétel, de a legtöbb ember azt hiszi az.

Mert ez egy szubjektíven kellemes illúzió. Aminek az átlag be is dől. Miközben persze azt hiszi, hogy ő nem dől be az ilyesminek sem soha. Mert még itt is védi magát, hiszen elismerni, hogy tévedsz mindig, kivétel nélkül egyenlő azzal, hogy beismered hülye vagy azaz szar és akkor majd nem szeret senki.

De ez picit más felé visz, térjünk vissza a majomszférába.

Van egy nagyon jó cikk erről (csak angolul, ezt most nem fogom mind lefordítani), aminek a lényege, hogy egyszerűen az agyunk felfogó képességének van egy határa ami miatt a többi majmot (azaz embert, mert az ember is egy majom és ez még mindig nem szégyen) egy bizonyos pont után nem fogod tudni ugyanolyannak felfogni mint te magad vagy mint a szeretteid.

Ezért van hogy az ezredik ügyfél aki bejön boltba nem ember mint az apád, akkor is ha picit hasonlít rá, mert ő az ezredik akivel találkoztál és aki ezredszer is felteszi ugyanazt a hülye kérdést, tehát ő nem egy egyéniség hanem az ezredik hülye aki a hülye kérdést feltette. Ugyanúgy megválaszolod neki és berakod szépen a hülye dobozba, és az nem számít hogy ő ezen mennyire sértődne meg, mert hisz azt az egyetlen tulajdonságot produkálta amiről te felismered a hülye ügyfelet.

Most képzeljétek ezt el egy multi vezérigazgatói székéből. Nem neki sincs nagyobb agykapacitása, ő is csak a 150 ismerősét tudja számon tartani, de a több tízezres munkatársi közösséget már rég nem, a többmilliós ügyfelei kategóriát meg pláne nem. Ez nem meglepő, ennek ellenkezője nem elvárható és pont ezért nem rosszindulatú.

Tehát te vagy a hülye ha ennek ellenkezőjét várod el. Mert csak, mert az neked mint egyedi hópihének az jár.

De nyugi ezzel a hülye elvárassal se vagy egyedül, ha ez megnyugtat.

Olvasom Daniel Dennett könyvét és van benne egy rövid útmutató a hatékony és emberséges kritikára vonatkozóan. Magyarul nem találtam sehol, gondoltam lefordítom. Az alap Anatol Rapoport munkássága, de a megfogalmazás Dennett-é.

Hogyan fogalmazzunk meg egy hatékony kritikát:

 

• Igyekezz annyira pontosan, tisztán és érthetően visszaadni a célpontod álláspontját, hogy az azt mondja „Kösz, jó lett volna ha eszembe jut így megfogalmazni a dolgot”.
• Sorold fel azokat a pontokat, amiben egyetértesz (főleg ha ezek nem általánosan elfogadottak).
• Említsd meg azokat a dolgokat amelyeket a célpontodtól tanultál.
• Csak ez után szabad egyetlen kritikus szót, vagy cáfolatot is mondj. 

Utálom az ilyen érzelgős érzékenyítő képeket (úgynevezett awareness raising): 

mert az első mondat helyes, de nem azért ami utána következik.

A mentális betegségek összességében nem személyiségbeli gyengeségek. De nem azért mert valaki túl sokáig erős maradt vagy valami hasonló baromság. Az erős személyiség elvárása alapvetően hülyeség, mert milyen is az? Mitől lesz valaki erős személyiség? Attól, hogy határozott? Asszertív? Makacs?

Az alapvető téves feltevés itt az, hogy ha valakinek úgynevezett „erős a személyisége” van akkor ő védettebb is bizonyos dolgoktól mint a stressz, a szorongás vagy a depresszió vagy akár ennek enyhébb formájától a rossz hangulattól. Ez nem így van. Nem sajnos nem így van, hanem tényszerűen nem így van.

Egy idealizált világban – ez semmiképpen sem a miénk – az események nem okoznának stresszt vagy szorongást, minden menne magától és problémák nélkül. Hibátlanul.

A világ azonban nem ilyen. Nem ideális. Mert a mi elképzelésünk arról, hogy milyen kellene legyen a világ a saját szemszögünkből és a saját korlátos tudásunkból ered. Előítéleteink vannak arról milyen kellene legyen a világ. Általában olyan amilyennek mi szeretnénk. De a világ szabályai nem a mi kívánságaink szerint léteznek. Ez így van ezért így helyes. Ezeket a szabályokat nem mi találjuk ki, mi csak felfedezni/megismerni tudjuk. Majd alkalmazkodjunk hozzuk nem várni és imádkozni érte, hogy majd megváltozzanak olyanná amilyen nekünk jobban tetszene.

A rendszerben kell legyen ennyi flexibilitás, hanem csak stagnálna, soha semmi nem változhatna meg. Ennek persze vannak olyan következményei is amit nem tartunk jónak, ilyen pl. a depresszió. De ez nem fura, vagy "rossz" bármilyen embertől független értelemben hiszen ez az egyik alapvető szabály: a dolgoknak következményei vannak.

A valóságban ilyen nincs. A valóság alatt pedig a teljes rendszert, az univerzumot magát értem. Nem számít, hogy a te kis majom koponyádban ez rettenetes katasztrófa x, az univerzum szintjén nem számít mert nincs akkora hatásod. Arról nem is beszélve, hogy az univerzumnak - tőled eltérően - nincs tudata.

Ez ismét egy olyan gondolat, ami egyesekben viszolygást kelt és ezért rögtön el is utasítják. Ők azok akik ilyenkor valami isteni, vagy természetfeletti okot próbálnak találni a problémára. Pedig ez teljesen felesleges.

Ezek a dolgok a világ részei, ezért nem természetellenesek. Ezért nem is kell őket utálni, lenézni vagy kiközösíteni emiatt azokat akik egy természetes folyamaton mennek keresztül.

A stresszhelyzetre adott reakció normális. Ha nem reagálnánk akkor lenne fura. ilyenek pl. a pszichopaták, de ők is csak eltérnek az átlagtól, nem pedig természetfelettiek.

Ezekben a képekben azt utálom nagyon, hogy úgy állítják be ezt a dolgot mintha nem lenne normális, hogy egy esemény reakciót vált ki. A reakció jellege mindegy, mert a reakció normális, sőt törvényszerű. Nem az a cél, hogy ne reagálj, ne légy szomorú, vagy ne szorongj. A cél az, hogy a problémáiddal együtt tudjál létezni és ha minden jól megy jól is érezni magad.

Az pedig, hogy ezt az együttélést, hogyan valósítod meg nem a más dolga, és nem is lenne szabad senki másnak elítélnie téged emiatt.

De hát én úgy gondolom hogy...

Szerintem ....

Sokszor hallani ilyeneket érvként ha a hitről van szó. (jó máskor is) Ez viszont egy hibás érvelés, ugyanis annak akit én nem érdekelek mint ember, azt az én saját ki érzékenységem és véleményem se fogja érdekelni. Ennek az ellenkezőjét elvárni butaság.

A vélemény különben sem érv. Véleménye mindenkinek van. Egymással ellentétes véleménye is. Tehát csak a vélemény nem lehet érv, mert egyszerre két ellentétes állítás nem lehet igaz. Érv csakis a valóságból vagy a logikából származhat. A véleménye mindenkinek megváltozhat, sőt megkockáztatom, hogy meg is változik, csak ezt, nem mindenki hajlandó elismerni, mert a csökönyösséget valamiért nagyra tarjuk.

A "szerintem"-et én is szoktam használni, de inkább annak a hangsúlyozására, hogy ami következik a saját magánvéleményem és nem valami isteni kinyilatkoztatás, amit nem lehet megkérdőjelezni.

Alapelvem az, hogy egyetlen gondolatomhoz se ragaszkodom dogmatikusan. Bármiről hajlandó vagyok vitatkozni. Igen még arról is, hogy egyáltalán jó ötlet-e ennyire szkeptikus lenni. (szerintem igen)

Tudom kicsit olyan ez, mint amikor a demokrácia alkalmazását szavazzák le demokratikusan, többségi döntés alapján. De ez van, ezeknek a rendszereknek vannak ilyen eseteik is.

Azért fontos ez az állandó felülbírálása és ellenőrzése a saját gondolataidnak, mert ha ezt nem teszed meg akkor hibázhatsz. A túlságosan merev gondolkodásnak ez a hibája, nem pedig valami más inherens és érdektelen dolog. Mivel a világ változik ezért a róla alkotott képedet, és modelljeidet is folyamatosan változtatni kell, különben lemaradsz. A lemaradás pedig a halál. Ha nem is a fizikai, de az intellektuális halál, amikor nem tudod már követni a beszélgetést mentálisan.

Én ennél szörnyűbb halált nem tudok elképzelni magamnak.

De mit lehet tenni?

"Ne mondjak soha többet véleményt semmiről? Akkor elsöpörnek a lelkes megmondóemberek."

Ez jogos félelem, de a megoldás nem abban van, hogy kitartóan nyomjuk ugyanazt és befogjuk a fülünket az ellenérvek előtt.

A megoldás az hogy elengeded a véleményedhez való ragaszkodást. A probléma forrása a ragaszkodás, ebben igaza van a buddhizmusnak.

A véleményhez való ragaszkodás ezen kívül nagyon erősen korlátozza a valóság megismerését, ami szerintem (get it?) a legnemesebb célok egyike. Ha ragaszkodsz egy adott modellhez, akkor nem fogod észrevenni, ha az hibás. Ezért idővel egyre több hibás döntést hozol, ami csak még inkább ront a helyzeten, emiatt pedig egyre távolabb kerülsz a céltól: a valóság megismerésétől.

A megoldás az, ha nem azonosulunk a gondolatainkkal. De nem azonosulunk semmilyen szerepünkkel sem.

Nem számít hogy 20+ évig voltam hívő, meggondolhatom magam.

Nem számít hogy az egész karrierem erre a munkára épül, ha nem akarom többé ezt csinálni, akkor válthatok.

A valóság mindig jobb és mindig megéri azt választani, az illúzió, vagy a hazugság helyett. Az illúzió bármikor megtörhet, a hazugság bármikor kiderülhet, de addig is problémát okozhat. Nem éri meg.

A változásra való hajlandóság erény. Ha mindig hajlandó vagy megváltoztatni a véleményed, vagy az álláspontod; mondom másképp: hajlandó vagy módosítani a modelled valamire, ami jobb, akkor csak egyetlen dolgot veszíthetsz: az illúzióidat. Azokra meg soha senkinek nincs szüksége, mert az nem ad, csak akadályoz a valóság megismerésében.

Senkit sem kell tisztelni csak azért mert hisz valamiben. A tisztelet egy olyan valami amit meg kell érdemelni és nem csak úgy automatikusan adott. Főleg nem azért mert állítólag hiszel valamiben. Mondom állítólag, ugyanis bárki állíthatja, hogy ő hisz, ezt azonban soha senki nem fogja tudni leellenőrizni. Sokan pont azért játsszák el a hitet, mert tisztelet (azaz előny) jár vele, amit céljaik elérésére fel tudnak használni. Pont ezért hibás csak a hitre alapozni a tiszteletet.

Ha elutasítod az automatikus tiszteletadást, az persze nem jelenti azt, hogy a másiktól ezzel elveszel valamit ami már az övé. Soha senki nem abból a pozícióból indul ki, hogy tiszteli mindenki. Ezt elvárni olyan mintha azt gondolnád neked kijár, hogy gazdag légy. Az emberek megítélésében a saját cselekedeteik, és érdemeik azok amik fontosak. Az aki gazdag családba született sem tett semmit azért, hogy a családja gazdag legyen. Miért lenne ez az ő érdeme? A tisztelettel is pontosan ugyanez a helyzet.

A problémát nehezíti, hogy az emberek általában azt tartják, hogy a gondolataik ők maguk, ez teszi ki a teljes személyiségüket, és ez egy idő során stabil valami. Ez viszont egy illúzió.

A gondolataink is olyanok mint a ruhák, tudjuk váltogatni őket. Mindenki másképp gondolkozik tizenévesen és felnőttként, majd idősként, de még egyes élmények hatására is. A hitet is ilyen gondolatok összessége alkotja. Ennek egyetlen részéhez sem kell ragaszkodni ha azt szeretnéd, hogy a valóságban élj. Persze ha szívesebben élsz illúziókban akkor hajrá legyél hívő és hagyd figyelmen kívül a valóságot.

Meggyőződésem szerint az emberek alapvetően azt szeretnék, hogy amit gondolnak igaz legyen. Én mondjuk senkinek nem hiszem el, hogy ő bármi olyanban is hisz amiről nem azt gondolja, hogy helyes. És nem a placebo nem ellenpélda. Még az olyan esetekben ahol kimutatták, hogy a placebo akkor is működik ha az alany tudja róla hogy placebo, arra sem mondanám azt, hogy ez megcáfolja bárkinek a saját tévedhetetlenségébe vetett illúzióját. Az emberek nagyon sokáig képesek együtt élni a saját kognitív disszonanciájukat elrejtő megoldásokkal.

Egy kezelés vagy egy gyógyszer bevételes csak egy apró része az ember életének. A fontosságát tehát lehet kizárólag mentálisan csökkenteni ezáltal pedig fenntartani az önbecsapást. Valahogy úgy, hogy "ez csak egy betegség", én tudom, hogy valójában "én nem a betegségem vagyok", én "több vagyok annál", tehát "én jobban tudom" mint az orvos vagy bárki "mi az ami nekem kell", mert én tévedhetetlen vagyok.

Az emberek abban az illúzióban élnek, hogy nekik személy szerint igazuk van és mindenki más a hülye. Ebből nagyon nehéz még egy rövid időre is kilépni és látni, hogy te is hibázol. 

Az élmény, hogy te is ember vagy és te is tévedsz felszabadító és tanulságos kellene legyen, mégis a legtöbben kerülik mint a tüzet. Mert a kognitív disszonancia kellemetlen.

Itt pedig térjünk vissza a hitre. Az összes hit ebből a pontból ered. A hívő azt kell gondolja a saját hitrendszeréről, hogy az, és csakis az Igaz (így nagybetűvel). Különben miért foglalkozna vele?

De mivel a vallások esetében pontosan kimutatható, hogy hol térnek el a valóságtól - azaz a tényleges Igazság egyetlen biztos alapjától - ezért nem kell, még a saját érdekükben sem kímélni a hitet.

Az Igazság az ami a lehető leginkább konzisztens a valósággal. Ez objektív módon megismerhető  és nem függ a megfigyelő értelmezésétől, ezért nincs benne hely a hitnek és az „én úgy gondolom”-nak.

Ha a hited akadályoz abban, hogy a valóságot megismerd akkor a hitedet kell átgondold és módosítsd, nem azt várni, hogy majd a valóság módosul a te elvárásaid szerint.

Ezt persze csak azért probléma, mert az emberek szeretnék ha igazuk lenne, de anélkül, hogy megdolgoznának érte. Az ugyanis munka és nehéz. De nem azért mert nem szeretnék, hogy igazuk legyen hanem, mert azt gondolják könnyebb a régit megtartani mint az újat kialakítani, elvégre a régi eddig működött, ezért (hibásan) azt gondolják valószínűleg ezután is fog, az új meg erőfeszítést igényel és nem biztos, hogy megéri. Ilyen rizikókat meg minek kockáztatni hiszen mindjárt indul a sorozat, a meccs, a valóságshow.

Szerintem a legjobb cél mindenkinek a valóság megismerésére való törekvés. Ahogy Carl Sagan nagyon szépen megfogalmazta: mi vagyunk azok ami által a kozmosz megismeri önmagát. Ez egy szép, és nemes cél ami minden más kis különbséget felül tud írni és ami jobb mint bármilyen hit. Erre érdemes törekedni és nem arra, hogy a hibás benyomásainkat védelmezzük mindenáron. Egy a valóságnak ellentmondó hit védelmezésével megfosztod magad az egyetlen érdemes céltól amid valaha lehet, egy annál gyengébb dologért. Kinek éri meg ez? Ki akarná inkább a hazugságot?

Ma utolért egy régi ismerős: egy depresszió-hullám. Emiatt pedig elgondolkoztam egy picit azon a kérdésen ami gyerekkorom óta foglalkoztat és máig sem tudom rá a választ: hogy kell tartalmas mély kapcsolatokat kiépíteni?Válasz itt nem lesz, én ugyanis nem tartom képesnek magam ennek a kérdésnek a megválaszolására. Sikertörténet vagy happy end se lesz, mert ez eddig még nem történ meg. Csak egy kis írásban való gondolkodás fog következni.  

Mind hallottuk már a jó tanácsokat gondolom, keress valamit amit szeretsz csinálni, járj társaságba, találj közös pontot valakivel utána meg könnyű minden. De jó is lenne.

Személy szerint tudatosan próbálok figyelni az ilyen dolgokra, igyekszem kedvesnek lenni, időben reagálni, humorosnak lenni, közös témák vagy érdeklődési kör után érdeklődni és hasonlók. Lehet, hogy túlgondolom a dolgot és pont ez a baj, de egyszerűen nem látom ennek eredményét.

Egy dolog nagyon nem megy, éspedig a semmiségekről való beszéd. Nem gondolom azt, hogy túl komoly vagyok, vagy, hogy annyira nem e világi dolgok érdekelnek, hogy mindenki más felett lebegek, egyszerűen arról van szó, hogy ez egy tehetség (talán képesség) ami nekem nincs meg (vagy soha nem fejlődött ki). Enélkül nagyon nehéz.

Ha megkérdezel bárkit akkor a kérdésre, hogy milyen emberi kapcsolatokat szeretne, vagy akár azt is, hogy milyen kapcsolatai vannak a barátaival, esetleg a családjával a válasz általában az, hogy mély és tartalmas kapcsolatai vannak vagy legalábbis azt szeretne a jövőben. De ez a kérdés jelege miatt van, ami kiváltja az önvédelmi ösztönt az embereben, aki meg akarja védeni a saját énképét miszerint ő egy okos ember akinek tartalmas kapcsolatai vannak akkor is ha ez a valóságban nem igaz.

Tartalmas kapcsolatot nem lehet kialakítani senkivel ha nem egy általános, időjárásról való társalgás alapjaira építed. E nélkül nincs esély. Senki nem akar mély kérésekkel kezdeni.  

Amikor pedig eljutok erre a pontra a gondolkodásban, mindig felmerül a kérdés, hogy igen ez így van, de mivel tudom magamról, hogy ezt a beszélgetési stílust nem tudom még csak imitálni se, de nem is igénylem senki mástól se, akkor van értelme egyáltalán arra a fura dologra, hogy barátság vágyni?

Én nem akarok a rohadt időjárásról beszélni, vagy a tegnap esti meccsről. Ezek a dolgok nem érdekelnek fél percnél hosszabban és nem akarom az életemet ilyenekkel pazarolni. Ha pedig ez a feltétele akkor nem is kell.

Én tényleg szeretnék mély és őszinte kapcsolatokat, de ilyenek miatt ez nem sikerül.  

Van egy olyan benyomásom, hogy az emberek azért kezdenek ilyesmiről beszélni néha, hogy ne legyen csend. Engem a csend nem zavarna - a csendet szeretem - és úgy gondolom, ha nem beszélünk valami fontosról vagy legalább közepesen érdekesről akkor nem baj a csend. Viszont ha valakivel együtt vagyok és nincs miről beszéljünk az időjáráson, a munkán vagy hasonló felületes témákon kívül, amikor beáll az elkerülhetetlen csend akkor az az érzésem, hogy én kellene beszéljek, mert ha nem akkor én vallottam kudarcot mint beszélgetőpartner. Ha pedig egyszer is kudarcot vallok mint beszélgetőpartner akkor a másik soha többet nem fog akarni velem szóba állni. Ezt túlkompenzálandónak jönnek a süket témák. A végén persze nekem is az az érzésem van, hogy ez időpazarlás volt és teljesen felesleges.

Mivel ezzel egész életemben így voltam, ezért nem vagyok teljesen biztos a következőben, de megfigyelés és másoktól hallott/olvasott dolgok alapján úgy tűnik, hogy a kor is szerepet játszik ebben. Gyerekkorban kötődik a legtöbb barátság. Felnőttkorban állítólag nehéz, szerintem meg egyenesen lehetetlen, tényleges, mély barátságokat kötni. Az időben visszamenni nem tudok, ezért csak a szomorú tény marad, hogy minden próbálkozásom ellenére is ez egy kudarcra ítélt projekt.  

Pár hete beszélgettem egy nagyon kedves ismerősömmel, aki olyan ember amilyen én szívesen lennék, és még én próbáltam meggyőzni őt, hogy az online fenntartott kapcsolatok is tudnak legalább olyan jók lenni mint a valódi életben alkotott kapcsolatok. Az ironikus különbség persze az, hogy neki a való életben is vannak tényleges barátai, nekem meg nincsenek.

Az online élet amit pár éve kezdtem el nagyon intenzíven folytatni óriási változást hozott az életembe és nagymértékben hozzájárult ahhoz aki ma vagyok, ezért ezt nem bánom egy percét sem, ellenben lehet, hogy hibásan elhittem azt a mesét, miszerint ez lehet egy forrása a tartalmas és mély kapcsolatok kezdetének. Erre én komolyan odafigyelek mint elméletileg, mint a gyakorlatban. Ma azonban történt valami, amikor is én egy ilyen gyakorlati megfontolásból barátságos gesztust tettem, és ami, levén online felületről szó ahol ezt meg lehet csinálni, el lett távolítva kérdezés vagy indoklás nélkül. Érzelmi szempontból ez nagyon rosszul esik, viszont egy tiszta visszajelzés. A gond csak az, hogy nem tudom mit lehetett volna alternatívaként tenni. Jelenleg az egyetlen amit látok az, hogy elgondolkodni azon van-e az egésznek így értelme? Kell az a kapcsolat nekem egyáltalán? Majd a következő (legalábbis nekem) logikus kérdés: kell egyáltalán bármilyen kapcsolat?

Nem hiszek abban, hogy az ember annyira társadalmi lény, hogy a többiek nélkül nem tud túlélni. Ott ahol én élek igenis lehet teljes izolációban élni. Ha a munkámat rendesen végzem és kapok érte elég pénzt ahhoz, hogy túléljek, akkor emberi kapcsolatokra nincs szükségem. Igen így minden drágább lesz, semmi nem lesz ingyen, de legalább nem kell ezeken a dolgokon szenvedni. Nincs nyomás, nincs szorongás amiatt, hogy a másik mit gondol rólad, hiszen mindegy, úgysem lesz abból sem semmi számodra értékes, tehát minden kapcsolat egyenlő a nem létezővel.  

Ha hívő lennék, bármikor elmehetnék egy már létező közösségbe, ahol az ilyen dolgokat megtanítják, vagy legalább látszólagosan lehetővé teszik, adnak egy kész kapcsolatrendszert, neked csak egy „apró” hülyeséget kell elfogadni, mint belépő. Életem során a legszélesebb ismeretségi köröm akkor volt amikor egy bizonyos vallásos közösségbe jártam. Utólag persze látom, hogy ezek a kapcsolatok felszínesek voltak, és nagyrészt hazugok, hiszen nem miattam, hanem a csoport miatt léteztek, és mikor kiszálltam a közösségből akkor ezek is megszakadtak. Ezért ez még csak ilyen szempontból sem lenne megoldás.   

A racionális megközelítésnek, még az ilyen interperszonális, lelki dolgokban is én vagyok a legnagyobb rajongója, csak sajnos még nem látom ezt a saját életemben, hogyan tudnám megvalósítani.

A napokban egy másik szintén online beszélgetésben felmerült a másik ilyen téma: a párkapcsolatok. Akkor ismét én voltam az aki azt mondta, hogy nem olyan nehéz az, és csak a szándékon múlik. Akinek mondtam pont az én ellentétem, neki nagyon jól megy az ilyen semmiségekről való beszélgetés és még nem voltam tanúja, hogy rajtam kívül bárkivel pár percnél tovább csendben együtt lett volna, mert mindig talált valami témát. Mégis, neki a párkapcsolatokat illetően, saját elmondása szerint, vannak problémái. Részben még mindig azt gondolom, hogy ez nála csak átmeneti dolog, ezért ez nem jelent semmit. E nélkül a képesség nélkül viszont mi van? Mi lenne velem, ha egy véletlen szerencse nélkül nem lenne most épp párkapcsolatom? Mikor a jelenlegi kialakult akkor is azt gondoltam, de még most is úgy vagyok vele, hogy én nem vagyok erre képes és ilyen nekem soha nem lesz.  

A mély és tartalmas kapcsolatot viszont én leginkább barátságra értem, ahol az néha felmerülő és boldogan teljesíthető szívességeken kívül tényleg nincs más érdek. Nincs szexuális feszültség, vagy frusztráció, nincs függőség mint egy szülő-gyermek kapcsolatban stb.

Ennek a kulcsa azonban úgy tűnik a felületesség. Ha arra meg nem vagy hajlandó akkor esélyed sincs. Vagy lehet, hogy valódi mélység és ezek a dolgok pont azért alapulnak ilyen felületes dolgokra mert akkor is ha hosszútávon és gyakran történik is az interakció mégis mindig felületes marad?

De akkor visszaérünk az előző ponthoz: mi értelme akkor ennek hiszen ez egyenlő a semmivel?