Pár évvel ezelőtt, az angolszász Skeptics in the Pub mintájára, indult egy Ateista sörözés nevű, rendszeres találkozó, ahol ateisták, agnosztikusok és érdeklődők találkoztak, beszélgettek és ismerkedtek egymással, egy-egy tea, üdítő vagy sör mellett.
2015 januárja óta én szervezem az eseményt, Hitetlen kocsma néven, és mivel rengeteg érdekes téma, és gondolat hangzik el, ezért érdemesnek tartom feljegyezni belőlük párat.
A következőkben ezekből a beszélgetésből olvashattok egy rövid ízelítőt. A saját véleményem nem mindig jelenik meg, mert a hangsúlyt a többiek gondolatain van, és ezekből igyekszem minél többet visszaadni. A saját gondolataimat, és megjegyzéseimet dőlt betűvel olvashatjátok.

Az esemény nyilvános, és bárki előtt nyitott. Mindenkit szeretettel látok, szerdánként a B-Terv Caféban.

Karácsony előtt a legtöbb embernek, főleg az egyházi szervezeteknek, eszébe jutnak a rászorulók, és több karácsonyi adománygyűjtés indul.

Ennek az oka lehet a karácsonyi költekezés miatti bűntudat.

Vagy az is lehet, hogy ilyenkor jobban feltűnik, mert télen nehezebb. Olyankor nem csak a kaja a probléma, hanem, ha elég hideg van, meg is lehet fagyni.

Az emberek ilyenkor hajlamosabbak többet költeni; van 13. fizetés is, ezért adakozni is inkább hajlamosak.

De alapvetően jobban érezzük magunkat az adakozástól.

Ha van egy kis empátiád, akkor bele tudod képzelni magad a kéregető helyzetébe. Sokan nem a saját hibájukból vannak ott, hanem úgymond ártatlanul. Ezért természetes, hogy segíteni szeretnél.
Ha ateista vagy akkor különösen, mert gondolhatod azt, hogy „A kéregetőn az Isten nem fog segíteni, hiszen nem létezik, viszont én létezem ezért én tudok segíteni. Ezért fogok is.”

Kinek adakozzunk?

Több személynek, véletlenszerűen, keveset (200-400 Ft-ot).

Nem csak pénzt lehet adni. Az önkéntesség is lehet egyfajta adakozás.

Egyes célokra szívesebben adnak az emberek. A MKKP plakátkampányra hamar összejött a pénz.
Az emberek belátható időn belül teljesülő dolgokra szívesebben adnak. Ha olyasmire kell, ami belátható időn belül nem valósul meg, akkor kevésbé hajlandóak adni.

Hogyan adakozzunk?

Könnyebben adunk egy éhező afrikai gyerek ügyének, mint a mindennapi életünkben jelen levő rászorulóknak segítünk.

Szükség volna egy kimondottan ateista szervezetre, amely karitatív tevékenységet végez, vagy elég, ha létezik egy szekuláris szervezet – mint például a Vöröskereszt – és elég azt támogatni?
Kihasználhatnánk az ilyen lehetőséget – mint a hívők – az ateizmus terjesztésére.

Más az önkéntességi kultúra az Egyesült Államokban és Magyarországon.
Amerikában a gazdagok a pénzüket alapítványokba helyezik, mert így ők határozhatják meg, hogy mire lesz felhasználva a pénzük. Európában magas a szociális visszaosztás aránya (35-38%) ezért itt nem olyan elterjedt sem az önkéntesség, sem az adakozás kultúrája.

Létezik olyan személete is, miszerint nem szabad adakozni, mert akkor az emberek nem lesznek önállóak.

A segítségnyújtás nem kell felülről jövő vagy különösen szervezett legyen. Lehet úgy is segíteni, hogy néha kicsit többet főzöl a saját családodnak, és a felesleget (nem maradékot) odaadod valakinek aki rászorul.

Tudással való segítés: vannak szegények, akik azért nem tudnak önállóan boldogulni, mert hiányzik bizonyos tudásuk. Pl. nem ismernek olcsó recepteket. Ilyen jellegű tudással is lehet segíteni.

„Ha én laknék az utcán, én is innék, mint a kefekötő.”

Ilyen a rendszer. Mi hozzuk létre a hajléktalanokat. Mindig lesz valaki alul, és lehet, hogy mind tud halászni.
Az orvoslás egyénileg kellene történjen vagy szisztematikusan?

Az emberek kevésbé akarnak segíteni, mint régen. Régebb minden faluban volt egy „falu szegénye”, akiről közösen gondoskodtak.

Nincsenek cigány hajléktalanok, mert a cigányság, kulturális alapon segíti egymást, ezért nincs köztük olyan, aki ilyen helyzetben lenne?
- Most már van ilyen is.

Csak kapitalista gazdaságok léteznek, amelyekre nincs alternatíva, ezért kell szociálisan (és ökológiailag) érzékenyebbé tenni.

Az nem jó cél, hogy mindenki termelő munkát végezzen, mert egyre több ilyent ki tudunk váltani robotokkal. Újra kell gondolni, hogy miért dolgozunk és melyek a céljaink.

Félelem: Az érzékenység és a szociális háló kihasználása. Ha rászoruló is, de erejéhez mérten csináljon valamit, a segítségért cserébe. Közmunka? „Ha hajléktalan, legalább a parkot takarítsa ki”.

Mi a jobb az egyenlőtlenül gazdag vagy az egyenlően szegény?

Ajánlók
Szociopoly nevű társasjáték, amelynek a lényege, hogy a játékosoknak a tartósan munka nélkül lévők jövedelmi viszonyai között kell túlélnie a hónapot.

Önkéntességi lehetőségnek pedig a Heti Betevőt.

Gondolatok egy cikkhez. Az eredeti cikk itt olvasható. 

Az emberek morális egyenlőségéből azonban az következik, hogy az állam minden polgáráé kell legyen. Mindannyiunké egyformán.

Jó, de akkor mitől egyenlőek?
Ez ellentmond az elején nagyon jól megfogalmazott alapfeltevésnek, miszerint „a politika nemcsak az érdekek versenye, hanem elvek vitája is – folyamatos tanácskozás is arról, hogy milyen elvek szerint rendezkedjék be a társadalom.”
Ha elvek vitája is, akkor az ateizmus és a nem-ateizmus (most ennek fogom hívni az összes vallást) ellentétes, az érdekeik is ellentétesek, de elvi szinten is ellentétesek. Akkor hogy lehet elvi vita, ha mindkettőt el kell fogadni? Az nem értelmes, és egy politikai értelemben vett elvi vita célja, nem az, hogy beszéljünk róla, majd mindkettőt elfogadjuk. Ott az a cél, hogy valamilyen konszenzusra jussunk. Ami lehet ateista vagy nem-ateista, de valami kell legyen, és az után az a társadalom alapja. Nekem persze erőteljes okom van rá, hogy azt gondoljam, az én válaszom erre megalapozottabb, mint a nem-ateizmus, de a gyakorlatban, csak az szükséges, hogy valamit elfogadjunk mint társadalom. Legyen az akár hibás is.

A semlegesség tehát maga is világnézeti elv.

Ez már egy tisztességesebb megfogalmazás. De akkor ez a harmadik út, amit viszont nem látom, hogy mi különbözteti meg az ateizmustól. Az ateisták nem akarnak konkrét dogmákat tanítani – nem, még az ateizmus oktatását vallásóra keretén belül sem, amit a britek terveznek – míg a nem-ateisták azt akarnak. Ez a semlegesség ezzel megy szembe, tehát közelebb van az ateista állásponthoz, tehát mégsem semleges. Legalábbis egy nem-ateista számára. Egy ateistának persze – a hívők tengerében – ez az egyetlen élhető megoldás.

A jelenlegi kurzus szoborállítási mániájával, a történelem átírásával nem az a baj, hogy világnézeti alapú, hanem az, hogy világszemlélete megosztó, kirekesztő.

Ha meg nem lenne kirekesztő, akkor mi értelme lenne azon dolgozni, hogy a te világnézetedet vagy érdekedet képviselő árt legyen hatalmon? Ez a hatalom kiherélése, ami értelmetlenné teszi a hatalomért folytatott versenyt. Ha a hatalommal nem jár hatalom, akkor mi értelme foglalkozni vele?
Kicsit az az érzésem, hogy a kormányt a pusztán adminisztratív feladatok ellátásával azonosítja (ami nem feltétlen hiba, ezzel én is eléggé egyetértek), de a történelem tanulsága az, hogy az emberek nem azért tesznek meg mindent a hatalomért, mert adminisztrálni akarnak, mert az szükséges, hanem azért, mert ebből nekik (és családjuknak, utódaiknak) is előnyük származik.
A cikk egy elég önzetlen és kizárólag a gyakorlati problémák megoldásával foglalkozó közszolga réteget képzel el, ami lehet, hatékonyabb lenne, de irreális, az emberi társadalom eddigi fejlődése miatt. Hogy valaha megvalósítható lenne-e azt nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy jobb lenne. A jelenleg hátrányos helyzetben levő kisebbségek és diszkriminált rétegek számára valószínűleg ez egy jobb rendszer lenne, de összességében nem biztos. Lehet, hogy ehhez sokkal nagyobbat kellene változzon az alapvető emberi hozzáállás.

Az Egyesült Államok a legvallásosabb társadalom, és egyben az egyik legszekulárisabb állam a világon.

Éppen ezért nem példakép, hanem inkább elrettentő példa. Amerika a kezdetektől ilyen. Egyáltalán azért ilyen, mert felekezetek közti üldöztetés és diszkrimináció volt. Erre ez egy megoldás, de szerintem nem ez a legjobb. Mert nem megoldották a problémát, hanem bekerítették és továbbra is táplálják, mint egy oroszlánt az állatkertben.

támogatni kell az -európai iszlám kultúra szekularizálódását

Itt veri ki a biztosítékot nálam Maajid Nawaz is. Ez egy saját értéked rákényszerítése a másikra. Ezt teheted azzal, hogy azt mondod, ha nem szekularizálódsz akkor irány a gettó vagy kívül tágasabb. Vagy a másik megoldás: ha tényleg meggyőzöd őket róla. De ez nem elfogadás. Ez mind megváltoztatás. Akkor meg miért gond, ha kimondjuk, hogy ez a jelenlegi nem szekuláris iszlám nem elfogadható, és ez a feltétele annak, hogy európaiak legyenek a muzulmánok is?
Engem ateistaként zavar, de nagyon jól el tudom képzelni, hogy egy kellően intelligens mélyen hívő konzervatív embert is felháborítana. Akkor meg miért működne együtt, hacsak nem kényszeríted mással?
Ez az egész egy hamis megoldás. Nem elfogadás és nem semlegesség, hanem negyedik irány. Amit ha nem fogad el valaki, akkor lehet megpróbálni beszervezni terroristának. Függetlenül attól, hogy van-e neki valami személyes traumája az életében.

Az IS célja: háborút akar kiprovokálni köztünk és a próféta követői között. Nem szabad felülni a provokációnak.

Vagy felvállalhatnánk és akkor tesztelhetnénk, hogy melyik erősebb, a mi szekuláris, tudomány-alapú világnézetünk, vagy a babona-alapú, vallási törzsi összetartás.

Pár évvel ezelőtt, az angolszász Skeptics in the Pub mintájára, indult egy Ateista sörözés nevű, rendszeres találkozó, ahol ateisták, agnosztikusok és érdeklődők találkoztak, beszélgettek és ismerkedtek egymással, egy-egy tea, üdítő vagy sör mellett.
2015 januárja óta én szervezem az eseményt, Hitetlen kocsma néven, és mivel rengeteg érdekes téma, és gondolat hangzik el, ezért érdemesnek tartom feljegyezni belőlük párat.
A következőkben ezekből a beszélgetésből olvashattok egy rövid ízelítőt. A saját véleményem nem mindig jelenik meg, mert a hangsúlyt a többiek gondolatain van, és ezekből igyekszem minél többet visszaadni. A saját gondolataimat, és megjegyzéseimet dőlt betűvel olvashatjátok.

Az esemény nyilvános, és bárki előtt nyitott. Mindenkit szeretettel látok, szerdánként a B-Terv Caféban.

Az „Imádkozzunk!” felszólítást nem feltétlen kirekesztő szándékkal mondják a keresztények, mert nekik ez a normális reakció. Elismerve a jó szándékot, amit ez jelent, akkor is elvárható, hogy ne kirekesztő jelmondatok legyenek jelen a közbeszédben.

Ha az a cél, hogy minél több emberhez szóljunk, akkor olyan jelmondatot kell választani, ami befogadóbb.

Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy mit gondolunk a dologról fontos lenne tudni, hogy miért akarnak imádkozni? Azért, hogy ne történjen több ilyen vagy az áldozatok lelki üdvéért?
Ha egy hívő úgy érzi, hogy neki ez egy lelki szükséglet, vagy neki ez segít, akkor ezt miért ne tehetné meg, a saját eszközrendszerén belül? Miért kellene ezt bárki sértőnek érezze?
Valaki mondta, hogy inkább utóbbi. A kérdésfeltevő szerint, tehát ez inkább a hívők saját megnyugtatásukra szolgáló babonasága, és ezért nincs baj vele. Viszont a keresztény hitrendszeren belül is problémás a dolog, hiszen azt, hogy ki üdvözül az Úr dönti el, és az ezért való imádkozás csak egy része a dolognak. Nem minden keresztény szekta értelmezése szerint.

Ezzel szemben a Dalai láma arra szólított fel, hogy ne imádkozzanak az emberek. Hogy ez miért nem sokkal jobb, itt írtam hosszabban.

Ez az egész egy nem szekuláris gondolat.

Tiszteletben kell tartani a más világnézeteket, és a „Pray for Paris” kirekesztő. A „Je suis Charlie” nem kirekesztő, mert mindenki mondhatja magáról, nem csak a hívők.
Van egy Je suis Paris alternatíva is. Akinek az szimpatikusabb, azt is megoszthatja.

Az arab tavasz óta elindult egy folyamat, aminek következtében az iszlám még soha nem volt olyan gyenge, mint most. Tulajdonképpen az a probléma, hogy az arab világ évszázadokkal van lemaradva, mint a nyugat. Történelmileg alakult így. Az arab tavasz ezt a modernizálódási folyamatot indította el. Másképp nem lehet fejlődni („evolucionálni”).
Azért fontos, hogy Európa fogadja be és integrálja ezeket a menekülteket, és a bármilyen más okból érkező bevándorlókat – akkor is ha ez egy tényleges népvándorlás része – hogy a következő generációkban ne legyenek Európa/Nyugat-ellenesek a fiatalok, mert az vezet az ehhez hasonló radikalizálódáshoz és terrorcselekményekhez.
Gondolkozni kell, nem csak „reptiliánusan” (érzelmileg, ösztönösen) reagálni a dolgokra.

Erre volt egy ellenvetés, hogy az ellenséges mentalitás és a különálló közösségek meg tud maradni akkor is, ha különben együtt él több különböző népcsoport. Példaként Amerika volt említve, ahol a latino közösségek megtartják a saját kultúrájukat, de mégis sikeresen együtt élnek a többséggel.

Kérdéses, hogy egy más kultúrából érkező ember mennyire tud beilleszkedni az itteni kultúrába.
Minden Franciaországba bevándorlótól elvárják, hogy franciább legyen, mint egy francia, különben marginalizálódik. Ekkora tömegek esetén ezt elvárni lehetetlen, és még nem tudni, hogyan fog ez alakulni.

Mi nyugatiak, azt tehetjük, hogy elviselhetőbbé tesszük, ezeknek az embereknek, ezt a helyzetet. Valamint úgy alakítsuk a világpolitikát, hogy a szekularizáció le tudjon játszódni az arab világban is.

Nem népvándorlás, mert csak Szíriában, és Törökországban volt nagyobb mozgás. Aki csak menekült státuszt kap, az vissza akar menni, ha rendeződtek a dolgok, ezért menekült és nem bevándorló.

Ha egyenletesen lennének szétosztva akkor lenne nem gond. Mindenki a magafajtákkal szeret lakni. Ha befogadjuk őket, akkor nem lehet erőszakkal szétosztani őket. Ezért nem kevés az egy millió új ember.

Hogy még mindig muzulmánok, annak a jele, hogy nem sikerült az integráció.
Valaki említette, hogy van egy disznóhúst nem fogyasztó ateista muzulmán ismerőse.

Ezeket a terrorcselekményeket nem a vallási radikálisok követik el. Majdnem olyan vallástalan fiatalok, mint mi. Nem tartják tiszteletben az iszlámot. Gyökértelen emberek, mert nem fogadja be őket a nemzetállam, a vallási hovatartozásuk miatt.
Az IÁ propaganda egy nagyon jól felépített marketing stratégia. Világvégéről, az iszlám győzelméről szóló próféciákkal vonzza be az embereket, akik így önrakilalizálódnak. Nem másról van szó, mint az országukat, a nyugat által, ért megaláztatásra való reakció.

Ha ezt a kampányt a keresztények maguk közt kezdték el, az rendben van, mert ott elfogadható. Ha csak véletlenül került ki onnan, akkor az egy szerencsétlen dolog. Viszont, ha valaki úgy gondolta, hogy ez egy globálisan elfogadható gondolat lenne, akkor érdekes, mert úgy tűnik, nem hallott még a felvilágosodásról. Erre nehéz lenne azt mondani, hogy nem provokáció.

Egy keresztény számára nem létezik olyan, hogy nem imádkozás. Ez nem szerepel a potenciálisan zavaró dolgok közt. Az imádkozás számít a normálisnak.

Nem lehet azt mondani, hogy az ISIS által toborzott terroristáknak nincs köze a valláshoz. Fegyvereket is kel használni, de inkább ideológiai háborúról van szó. Ebben segíthetnek az európai muzulmánok. Csak akkor lehet békésen együtt élni.
Európának példának szolgálhat Amerika, azáltal, hogy hogyan integrálja az Egyesült Államok, a saját bevándorlóit.

Nagyon kis csoportja a muzulmánoknak terrorista, de akkor is létezik egy nagyon fontos és számottevő kulturális különbség, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A zsidók integrálódtak, de nem asszimilálódtak. A kettő különböző dolog. Amerikában integrálódnak, de nem asszimilálódnak.
Magyarországon a cigányságot még a kommunizmus alatt „integálták” vége lett a dolognak, újra ott vannak munka nélkül. Fontosabb lenne, hogy emancipálódjanak, ne a kormány problémája legyen az integráció, hanem a kultúrák problémája, ők oldják meg.
Ha úgy élnek gettókban, hogy van pénzük és jól érzik magukat a saját közegükben, akkor nem lesznek problémásak, mert nem lehet közülük terroristát beszervezni.

Minimális integráció az, hogy betartja az ember a törvényeket. Ilyen értelemben a muzulmánok 98%-a integrálódott.
Viszont a magyarok 85%-a nem integrálódott, mert adót csal.
Ha az lenne az integráció feltétele, hogy ünnepeljük a karácsonyt, akkor mi se vagyunk integrálódva a keresztény magyar társadalomba.

Ezek a gyökér nélküli fiatalok, bizonyos szempontból maguk vallástalanok, viszont egy hazára lelnek az IÁ-ban, imponál nekik, hogy végre valaki erőt mutat a nyugat ellen. Az iszlám ideológia ellenére csatlakoznak, a kultúrájuk védelmében, azok ellen akiket ők is utálnak.
Léteznek ilyen ellentmondások a magyar kultúrában is. Lásd a Jobbikot támogató fiatalok, akik nagy része ateista, de mégis eltűri a félpogány, félkeresztény elemeket, mert úgy gondolja, hogy csak a Jobbik tud erőt mutatni és ez fontosabb, mint a vallásos elemek.

- Akik végrehajtják a merényleteket számítanak rá, hogy ők belehalnak ebbe. Ők a legalja. Ők mást keresnek és mást kapnak, mint akik a vezetésben vannak. Soha nem fogjuk megtudni, hogy a vezetők mennyire hisznek az IÁ ideológiájában. A hierarchia tetején levők cinikusak. Nem is hisznek az egészben, csak felhasználják a vallást. Jó, de ezt hogy ellenőrzöd? Talán csak akkor lehetne ezt biztosan tudni, ha elegendő pénz összegyűjtése után a vezetők leléptek volna.
- A résztvevőknek hinniük kell benne.

„Lehet hogy a családjukat ejtették túszul és azzal kényszerítik.”
Vannak olyanok, akiknek a családja nyilatkozott, hogy szegény gyereket elvitte az a hülye imám, de Allahu Akbár. (az iszlámban való hit nem rendült meg emiatt náluk)

A hetvenes években az iszlám világ sokkal szekulárisabb volt, mint most. A szovjet egalitarizmus rezonált az iszlám világ egalitarizmusával. Majd kialakult egy korrupt, de szekuláris vezetés, és az a szomorú helyzet alakult ki, hogy az ellenzéki mozgalmak iszlamista jellegűek. Itt valami félresiklott, amit nem ártana megérteni.

A második generáció elvárja, hogy bennszülöttként bánjanak vele. Úgy érzi jogai vannak, de kötelezettségei nincsenek. Ezeket szólítja meg a terrorizmus.

Azért muzulmán, mert úgy érzi, hogy máshová nem kell. Alapvetően nem terrorista, de közülük lehet kiválasztani azokat akik terroristák lehetnek.

Aki azt mondja Allah Akbar és lövöldöz, annak el kell hinni, hogy ezt Allahért teszi. Azért hogy másnak legyen pénze én nem akarok meghalni.

Divatból mondják, hogy Allah Akbár.
Nemrég lelőttek egy karikaturistát, akinek a gyilkosát a saját bandája közösítette ki, mert annyira erőszakos volt. Neki ez csak egy hepp volt, nem járt templomba, és csak azért mondta, hogy Allah Akbár, mert ez most a menő.

Ezen kívül vannak akiket tényleg imámok szerveznek be és elküldik őket kiképzőtáborba Szíriába, vagy Pakisztánba.
Úgy ki lehet mosni az agyát, hogy mint egy robot teljesíti, amit kell. Tökmindegy, hogy ő hívő vagy sem. Kondicionálják, hogy azt tegye, amit kell.

A vallási jellegű terrorizmus a napjaink jele. Baszk szeparatisták, stb. akkor az volt a divat.

A többi terroristák nem szedtek annyi áldozatot, mint a muzulmán terroristák.

Szerelemből áll be terroristának. Stockholm szindróma.
Pszichológiai kényszerek miatt csinál valamit, akkor is ha nem vagy híve annak az ideológiának. Csoportnyomás hatására… igazából ő az áldozata annak a cselekménynek.

Itt is számít az ideológia. Ha azzal mosnák az agyát, hogy segítsen másoknak, akkor nem lenne ez a probléma.

Burkás vagy niqabos nők látják a török szappanoperában fejkendővel vagy anélkül szereplő nőket, látják, hogy nem az a normális, hogy ilyen ruhában kell lenni.
Amikor a nőket iskolába engedik, akkor megszűnik a gyerekek mecsetbe cipelése. Az iszlám visszaszorítására csak a nők felemelésén keresztül vezet az út.

Volt egy terrorista aki megölt egy rabbit, és akinek a fia később erről írt egy könyvet. Abban elmeséli, hogy az apja egy baleset következtében lett rokkant, és emiatt nem tudott dolgozni, majd egyre jobban kirekesztve érzete magát a társadalomból, és így lett egyre radikálisabb, abban a muzulmán közösségben, ahová addig csak hagyománytiszteletből jártak.
Tehát a terroristává válás folyamata során kell egy sértődés, kibillentés, bármilyen okból, hogy valaki radikálissá váljon. Ez az ok nem feltétlen vallási. Nem egy másik vallású valaki kell megsértse, azért, hogy gyűlölni kezdjen.
Ha ennek az embernek lettek volna olyan kötődései, amelyek nem a radikális iszlámhoz kapcsolódnak, akkor talán nem történt volna ez.
A probléma az, hogy nincs alternatíva. Krízis esetén eszköztelenség van. Ha ekkor egy radikális muzulmán közösség lép színre, akkor az lesz az egyén számára a megoldás.

- Magyarországon X ezer ember lesz rokkant, és köztük nem lesz terrorista.
- Viszont lesz rengeteg alkoholista.

Az iszlám nem veszélyesebb, mint a kereszténység. Iszlám más állapotú országokban van. Itt már leszoktattuk a keresztényeket arról, hogy boszorkányokat égessenek, ha nem vigyázunk akkor megint fognak. Lásd Anders Breivik.
- A terrorizmust nem lehet felszámolni teljesen, mert olyan mint a bűnözés, soha nem lehet teljesen felszámolni.
- De lehet, lásd a baszkok esetét.

A menekülteket kontrolláltan be lehet engedni. A második, harmadik generációsak a veszélyesek.
- Most engedjük be a 20 év múlva robbantókat.
- A törökök Németországban nem robbantgatnak.

A terrorizmus veszélye eltúlzott. A német autópályákon 200 km/h-val mennek az sokkal veszélyesebb.

A baleset nem ugyanaz, mint a terrorcselekmény. A szándékosság számít. Zárjuk be a B-Tervet, mert az alkohol öl, butít és nyomorba dönt.
„Valamikor véletlenül el fogok gázolni valakit.” nem ugyanaz, mint „Most fel fogok robbantani valakit.”

A jelenlegi gazdaság igényli a magasan képzett, független embereket, akik témában, térben, bármiben készek váltani, és ehhez képest van egy megfelelő háttértudásuk. Ez hatékony gazdasághoz vezet, de összeegyeztethetetlen sok mindennel, például család. Nehéz ebbe a sémába olyanokat belevinni, akiknek egyéb hátrányuk is van. Ennél még jobban az hátráltat, ha ehhez még egy személyes tragédia is hozzájárul.

Az emberek integrációja minden pénzt megér. Nem csak azzal, hogy nem okoz bűnözést, hanem mert értékes tagja lesz a társadalomnak és hozzá tud tenni a gazdasághoz és a kultúrához.
A skandináv országokban ezt jobban csinálják. Nem mindegy, hogy milyen valódi segítséget és motivációt kapnak azok, akiknek erre szüksége van.

Ha létrejön egy párhuzamos társadalom, az a veszélyes. Nem azért nem illeszkedik be, mert nincs rá lehetősége, hanem mert nincs rá szüksége. Szegregáltság nem azért van, mert a többségi társadalom nem ad lehetőséget erre, hanem azért, mert az illető kisebbségnek nincs rá igénye.
Nálunk erre példa a kínai származású közösség. Egymással csinálnak mindent, nem asszimilálódnak a többségi társadalomba, mégsem robbantgatnak.

Kép forrása. 

nem politizál, csak Tibet érdekeit képviseli, de azért szívesen beleszól a nemzetközi politikai eseményekbe, ha megkérdezik.
Ez ugyanaz a trükk, amit a jósok szoktak alkalmazni, amikor mondanak valamit, majd rögtön vissza is vonják, és a kettő közül valamelyik csak igaz lesz. Tehát tévedhetetlenség. Vagy legalábbis az egyszerű emberek szemében a bölcsesség megtestesülése.
Csak én unom már, hogy ezt nemhogy jónak tartják, de a sajtó egyenesen keresi őt, hogy ehhez hasonló baromságokat mondjon, majd azt lelkesen közli is? Nem lehet ez talán egy kicsit része a problémának? És legalább részben az oka annak, hogy képtelenek vagyunk megoldani az ilyen konfliktusokat, mert az átlagember – egy demokráciában pedig ez a szavazók többségét jelenti – így gondol ezekre a konfliktusokra?
Ha megvalósíthatatlan megoldásokat tudunk csak elképzelni, és csak erről vagyunk hajlandóak beszélgetni, egymás közt és a közbeszédben, akkor a dolgok továbbra sem fognak változni. Ha viszont valaki azt meri mondani, hogy adjuk fel az ehhez hasonló irreális elvárásainkat, és végre csináljunk is valamit, azt rögtön Hitlernek vagy Sztálinnak nyilvánítják. Talán az egyetlen hely, ahol ezt megteheted az a katonaság és a titkosszolgálat. Bár utóbbi, a franciáknál – ahogy az elmúlt héten láthattuk – nem igaz.

Lássuk mit is mondott a láma, a Deutsche Wellének. A magyar sajtóban ugyanis csak a legpopulistább #békeüberalles deepityket közölték. (deepity egy kijelentés, mely mélynek hangzik, de valójában csak egy üres kijelentés. Magyar megfelelőről nem tudok.)

Az emberek békében akarnak élni. A terroristák szűk látókörűek, és ez az egyik oka az öngyilkos merényletek burjánzásának.

A saját dogmái – nem bizonyított – felsőbbrendűségének hitén kívül, vajon miért gondolja azt, hogy a terroristák szűk látókörűek lennének bármiben is? Szerintem nagyon nem azok. Ez a kijelentés egy manipuláció. Aki nem abban hisz, amiben én, aki nem úgy látja a világot, ahogy én, az szűk látókörű, nem elég felvilágosult, nem elég jó ember stb. Pedig ezzel nem mondott többet, mint azt, hogy szerinte, nála és az ő hívő társainál van az egyetlen igazság, mindenki más hülye. Persze ezt eltakarja a sok éves média által generált bölcsesség-máz, amitől az emberek már végig sem gondolják, hogy ez mekkora baromság, és hogy gyakorlatilag ez ellenük is szól, mert hiszen a Dalai láma csupán bölcsességekben kommunikál.
Nem. A pénteki párizsi merényletek elkövetői igenis tudták, mit csinálnak és, hogy ennek milyen hosszú távú következményei lesznek. Ez volt a tervük. Itt nem szűklátókörűségről van szó, hanem az elkövetők és csoportjuk saját érdekeinek, mindenki más felé való rendeléséről van szó. Ez normális. Ez az összes konfliktus alapja. Azonban ez nem szűklátókörűség, mert nem egyvalaki ideiglenes sikere a tét, hanem az egyetlen igaz isten igazságának elterjesztése a világon.

Azon, hogy vallási vezetőként ezt csak úgy kijelenti és erre a hallgatóság csak bólogat, már nem csodálkozom, mert ez így működik, nem csak a Dalai láma esetében, hanem az összes vallási vezetőnél.

Ezt a problémát nem fogjuk tudni csupán imával megoldani. Buddhista vagyok és hiszek az imádkozásban. De ezt a problémát az emberek teremtették, és most Istent kérjük, hogy oldja meg. Ez nem logikus.

(itt nem értek egyet a 444 fordításával, mert nem az ima erejéről beszél, hanem az imádkozásról, mint folyamat. Mindjárt elmondom, miért.)

Tenzin Gyatso nem bölcsességekben, hanem sound bite-okban, frappánsságokban beszél már jó ideje. Ezért szereti őt a sajtó. Az Elnök emberei sorozat mutatja meg nagyon jól, mi a baj ezzel. Angol nyelvű videó itt.
A jelenet az elnökválasztási vita egyik pillanata, amikor a moderátor arról kérdezi a jelölteket, hogy mi az álláspontjuk az adók emelésével kapcsolatban. Richie kormányzó azt válaszolja, hogy ő "egyszerű nép gyermeke" és az „adókat csökkenteni kell, mert az amerikai nép jobban tudja, mire költse a pénzét, mint a szövetségi kormány.”
Bartlet gratulál neki a frappáns, tíz szavas válaszhoz, majd visszakérdez: „Rendben, és a mi a következő tíz szó? Magasak az adóid? Az enyémek is. Mond meg a következő tíz szót arról, hogyan fogjuk ezt megcsinálni? Ha utána újabb tízet tudsz adni, most kiszállok a versenyből. Nagyon ritkán vannak napok amikor abszolót helyes és helytelenről beszélhetünk, de azokon a napokon majdnem mindig magukba foglalják a halottak számát is. Ezen kívül nem sok árnyalatoktól mentes döntést lehet hozni egy ország vezetésében, ami beleférne tíz szóba.”

De gondoljuk végig, mit is mondott itt a Dalai láma. Nekem ez azt mondja, hogy imádkozni csak legfeljebb a saját megnyugtatásunkért érdemes, mert kérni az isten(ek)től értelmetlen.
Ő hisz az imádkozásban, mint tevékenységben, de szerinte ezáltal nem kérhetjük istentől, hogy oldja meg a gondjainkat, mert az nem lenne logikus. Akkor mi értelme van az istennek, ha nem avatkozik közbe, ha baj van? Tudom, ez a régi, és ismert „rossz problémája”, amire különböző válaszok vannak, mindkét oldalon. Itt most csak azért fontos, mert jól mutatja, hogy isten teljesen felesleges. Ha azt hiszed, hogy isten létezik, de nem avatkozik be az emberek dolgaiba, mert ők csinálták a bajt (áldozathibáztatás pff, mi az?), akkor az az isten egyenlő a nem létező istennel. Akkor meg minek imádkozni?
Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy egy keresztény ember miért tartja ezt egy jó gondolatnak? A keresztyénségben az ima célja, az istennel való kommunikáció, „kérj és megadatik” stb. Ezt a kijelentést a legjobban a keresztények kellene elutasítsák, nem én.

Ezért dolgozzunk a békéért a családunk körében és a társadalmunkban, és ne várjunk segítséget Istentől, Buddhától vagy a kormányoktól.

Még hogy Richard Dawkins az ateisták pápája. Ezek szerint a Dalai láma az. Ha nem várhatunk segítséget sem istentől, sem Buddhától, sem a kormánytól, és csak magunkra számíthatunk, akkor a vallás felesleges.

Az irónián túl, ez a kijelentés szintén egyike azoknak, amilyeneket sokszor hallani a Dalai lámától, és amin én mindig csodálkozom, hogy hogy nem hallja senki, hogy ez mennyire regresszív és hülyeség. Az ehhez hasonló kijelentései miatt tisztelik még a keresztények is, mert hiszen a család és a közösség fontosságáról papol, tehát biztos, jó és biztos, egyetért velünk. Dehogy. Ez egy visszalépés.
A problémákra a megoldás, nem abban rejlik, hogy visszatérünk a törzsi szerveződési szintre és ott majd megoldjuk az ehhez hasonló nemzetek-közti konfliktusokat, és akkor majd eljön a világbéke. Itt regresszióra buzdít a láma, nem haladásra. Haladás az lenne, ha az emberiséget építenénk, nem pedig visszatérnénk a törzsi gyökereinkhez, bezárkóznánk a kis közösségeinkbe, mint a társadalom (értsd: nemzet, legfeljebb ország) és a család. A családunk az emberiség kellene legyen, és erre lenne érdemes törekedni, nem pedig elvetni a nemzetközi közösséget, és a kormányt, mint intézményt.
Sokan azért fognak ezzel egyetérteni, mert nem szeretik, hogy a kormány folyton szabályokat hoz és korlátozza őket. Főleg az individualista európaiak fogják ezt szeretni, pedig ez sem egészséges. A kormányok nem a múlt, hanem a jelen és a jövő. Nem azért van rájuk szükség, mert csak, vagy mert ez a hagyomány, hanem mert van egy szerep – társadalmi szinten –, amit a kormányok tudnak csak betölteni. Nem lehet minden problémát – a nemzetközi konfliktusokat meg pláne nem – megoldani azzal, hogy szeretjük a családunkat és jóban vagyunk a szomszédokkal.
A Dalai láma itt egy hibás megoldást ajánl és mindenki lelkesen tapsikol hozzá. Szisztematikus megoldásról beszél, de közben egységnyi megoldást mond. Valóban szisztematikus megoldást ugyanis csak egy kormány tud megvalósítani. Szeretheted a családodat, amennyire csak akarod, az nem fog kiterjedni több milliárd emberre. A szisztematikus nem ezt jelenti. Ismét egy olyan eset, amikor a láma csak azért használ egy szót, mert tudja, hogy azt a rajongói szeretik, de a szó jelentését vagy nem érti, vagy nem is akarja használni.

Emberi lények vagyunk és nincs alapja vagy jogosultsága mások meggyilkolásának. Ha testvéreidnek tartod a többi embert, és tiszteletben tartod a jogaikat, akkor nincs helye az erőszaknak.

És ha nem tartjuk testvéreinknek a gyaurokat vagy a pogányokat, akkor nemhogy tiszteletben nem kell tartsuk őket, de még jogaik sincsenek. Tehát megölhetjük őket, a testvéreink és a saját érdekünk és értékeink terjesztése érdekében. Ezzel meg visszatérünk az elején említett szűklátókörűségre. Ez pont, hogy nem az. Az előbbi, dolgozzunk a békéért a családunkban és a társadalmunkban kijelentés, ugyanezt mondja. Hol is mondott újat a Dalai láma? Ja, hogy ő használta a varázsszót: „Béke”? Ne feledjük, hogy az iszlám is a béke vallása, a saját elmondása szerint.
Valamint, ha mindenki áttérne az egy igaz hitre (mindegy, hogy melyik lenne az), akkor is béke lenne. Akkor is ha az nem a buddhizmus lenne, és nem is a humanizmus, amit a láma hirdet. (létezik egy nagy H-betűs Humanizmus is, a szekuláris humanizmus, ami mást jelent, és ami szerintem sokkal jobb alternatívája a kérdésnek, mint az összes vallási humanizmus)

azok a problémák, amelyekkel manapság szembesülünk, felületes különbségek eredményei, ami a vallási és nemzeti hovatartozást illeti. Egy nép vagyunk.

Ez már a dühítő kategória. Ha valaki hajlandó felrobbantani saját magát, hogy pusztítsa a hitetleneket, az nem felületes különbség. Amíg a velünk-egyet-nem-értők mély hitét így lekicsinyeljük, addig nem leszünk „egy nép”.
Ha nem vesszük komolyan a másik fél világnézetét, és felületesnek nyilvánítjuk, addig annak az illetőnek semmi kötelessége komolyan venni bármit, amit mi mondunk. Akkor is ha az a „legyen világbéke” vagy „egy nép vagyunk” varázsformulák. Le kellene szokni arról, hogy utóbbi részesítsük előnyben a közbeszédben, és végre őszintén odafigyelni és meghallgatni a másikat. Párbeszéd nem abból lesz, hogy előre eldöntjük, hogy a vallás és a nemzet egy mellékes dolog, amíg az a másik félnek a legfontosabb dolog az életében.
Amiről itt beszél a láma az egy következtetés, nem pedig egy kiindulópont. Ezért nem lehet a párbeszéd és a megoldás alapja. Csupán a különböző ideológiák összecsapásának az alapja lehet. Ott meg az győz, aki erősebb, és aki hajlandó messzebb menni a saját nézetének érvényesítése érdekében.

A gondjaink szaporodni fognak ha nem az erkölcsi értékeinket helyezzük a pénz felé.

Újabb deepity a gazdag nyugatiaknak, akik unják vagy lelkiismeret-furdalásuk van a pénz miatt. De hogy jön ez ide?

Ha az emberek azt gondolják, hogy a [a Dalai láma] intézménye nem releváns többé, akkor meg kell azt szüntetni.

Végre valami, amiben egyetértek. Persze ez is szépen hangzik, de ezzel a Tenzin Gyatso nem azt mondja, amit sok naiv ateista hisz, hogy majd megszűnik a vallás és, hogy a buddhizmus ateistábbá válna. Amíg az embereknek szüksége van a vezetésre – és szükségük van rá, ezt látjuk nap mint nap –, addig a szerep megmarad. Valószínűleg másképp fogják hívni, más rituáléi lesznek, de amíg a közösségen belül erre van egy igény, addig létezni fog. És valaki be is fogja tölteni. Ez sem továbblépés, hanem csupán újrastrukturálás.

Nem veszek részt többé a politikai ügyekben. Már csak Tibet jóléte foglalkoztat.

Akkor miért szól bele a nemzetközi politikai kérdésekbe? Mert Tenzin Gyatso régi motoros és még jobban tudja kezelni a sajtót, mint a PR pápa. Tudja jól, hogy Tibet érdeke azt kívánja, hogy a nemzetközi köztudatban folyamatosan legyen jelen a kérdés. Ezért nyilatkozgat olyan kérdésekben, amelyekben nem kompetens, és amelyek nem érintik egyenesen az általa képviselt közösséget. Amíg a Dalai lámáról olvasnak az emberek, addig Tibet függetlensége él a köztudatban. Mindegy, hogy mit. És csak ez a fontos, a saját érdekének képviselete. Ugyanúgy ahogy a párizsi merénylőknek a sajátja. Most mondjam, hogy a Dalai láma munkássága is felületes és szűk-látókörű?

A teljes interjú elolvasható itt.
Egy rövid magyar nyelvű részlet itt.

Aki X vallású és ezért elutasítja az összes többi istent, az a sajátját kivéve mindegyik istenre ateista. Nevezzük ezt parciális ateizmusnak.

A fizika-népszerűsítés során használt panteista istenkép (Einstein, Feynmann) sincs közelebb az ateizmushoz.

Az agnoszticizmus nem egy harmadik kategória, hanem csupán annak a kifejezése, hogy „legyünk békében a hívőkkel” és kerüljük a konfliktust. Egy ilyen hamis és törékeny békre törekedni értelmetlen. Inkább küzdjünk meg egymással érvekkel és bizonyítékokkal (és igen akár jatagánnal vagy drónnal is), de jussunk el egy egységes álláspontra, mert ez az igazi béke, nem az ideiglenes fegyverszünet, amit ez jelentene.

Ha valakinek mindegy, hogy ki, miben hisz, azaz, ha nem ragaszkodik a saját istenéhez, akkor az gyakorlatilag ateista, mert a minden isten egyenlő, és ezek mind egyenlőek az ateizmussal állítás azt jelenti, hogy az összes hit egyenlő a semmilyen hittel. Tehát ateizmus.

A vallások a dogmák kontextusától mentesen is hatékony életviteli tanácsokat tartalmaznak.
A szép bibliai történet egy állapotot hoz létre, ami lehetővé teszi, hogy azt az eredményt érd el, amit szerettél volna.

Emiatt felmerült, hogy a jobbikosok közt sok az ateista (erre, nagyon helyesen, valaki kért forrást. Én ezt a két forrást találtam. Ha tudtok mást, akkor szóljatok).

Egy vallásos ember esetén végtelen boldogság kellene legyen, amikor végre meghal.

Az ateisták kevésbé félnek a haláltól? Itt elhangzott egy anekdota, az egyik résztvevő személyes tapasztalatából, miszerint a hívők sokkal jobban rettegtek a haláltól, mint az ateisták. Az ateisták „normálisabban” reagálnak a halálra. Hasonló állítás van az Isteni téveszmé-ben is.

A baj az ateizmus szó
Az emberek nem mondják magukról, hogy ateisták, mert nem pozitív, és sokan a vallásellenességgel azonosítják.

Csak az érintettség határozza meg a definíciónkat. Aki nem olyan, mint én – az érintettség miatt – az rossz.

Az ateista címke helyett legyen valami más, valami pozitív. Pl. tudománypárti, felvilágosult (a brigth alapján), normális (a hívők azok akik a természetes világon felüli valamit állítanak, őket terheli a bizonyítás kényszere).

Nemzetközi szinten, de Magyarországon is probléma, hogy a szkeptikus mozgalmon belül nem lehet valláskritikát csinálni. Ez kényszeres középen-álláshoz vezetett. Amiatt alakulhatott ki, hogy valaki, aki meghatározó szerepet töltött be, hívő volt, de „nem jutott el odáig, hogy a szekpticizmusát az istenére is alkalmazza”.

Az ateizmus feltétele, hogy semmilyen természetfelettiben nem hiszel (a még nem bizonyított fizika elméletek, hipotézisek, és hasonlókkal nincs gond, de ha elviekben sem lehetséges, akkor már nem az.)
Ha nem megismerhető, abban nem hihetsz.

(A hit definíciója is problémás, mást értenek alatta a résztvevők. Ez sokszor megfigyelhető a beszélgetések során.)
Hit az, ami ellentmond a fizika törvényeinek.
Azokra akik nem hisznek abban, hogy Elvis Presley még él nincs külön szó. Miért kell a nem bizonyított istenekben nem hívőkre legyen egy külön szó? Az ateizmus a normális, a hit a bizonyítandó, a deviancia.

Tudományhívő – ami a tudományban mainstream, nem hit kérdése, hanem logikus következtetés. Ezért hibás hitnek nevezni.

A világnézetünk a gondolkodásunkból következik.

Nem lehet izmusról beszélni, ha nem tudatosan csinálod. Ha megtehetné, de mégsem teszi, akkor tudatos.

Sagani tudományhívő vs. új ateisták vs. csak az egyház/vallás ellenes ateisták.

A szekularizmus trójai faló.

Az élet igazságot szolgáltat is egy hit.

Ahhoz, hogy semmiféle természetfelettiben ne higgyen valaki, ahhoz nagyon erősnek kell lennie. Inkább konzekvensnek. Ha a hit összedől, az mindent magával visz. Egyedül kevesek vagyunk.

A tudomány jusson el oda, hogy az embernek ne kellejen azzal szembesülnie, hogy egy gyógyíthatatlan, halálos betegsége van, mert ekkor fordul a hithez.

Mi van azokkal akik nem kaptak vallásos nevelést?

Ateista mozgalmak
A mozgalmak hullámokban működnek (lásd még feminizmus) és érdekek köré szerveződnek.
Az ateizmus esetén a humanizmussal és a szekularizmussal kezdődött.

Ateista érdekek
Végül pedig összeírtunk pár érdeket, ami köré szerintünk lehetne szervezni az ateista mozgalmat.

- egy vallási hagyomány nélküli világ megteremtése
- a vallási alapon működő egyetemek akkreditációjának felülvizsgálata
- a segítő szakmákban dolgozók legyenek szigorúan és kötelezően ateisták (szakmai ismeretek helyett ne használjon hitet)
- világnézetileg semleges oktatás (Legyünk őszinték: inkább ateista oktatás. Mi a különbség?)
- az ateista, materialista stb. ember nem gonosz, ezt hangsúlyozni, ezt kulturálisan elterjeszteni
- a vallásos emberek erkölcsösek, tisztességesebbek stb. állításokat cáfolni (a vallásos gyerekek erősebb büntetést adnának ugyanarra a vétségre, mint a nem vallásos társaik. Eredeti forrás.)
- az egyházak legyenek önfenntartóak és ne a mindenki által befizetett adóból tartsák fenn őket
- a szekularizmus hátrányait hirdetni (lásd Amerika, ahol a szekularizmus miatt az egyházak közti verseny hatására a hit jobban terjedt, a hittérítők sikeresebbek voltak, mert kiszelektálódtak a legjobbak)
- nagyobb médiareprezentáció az ateisták számára. Kifejezetten ateista műsor (TV, rádió). Ateista félóra.
Az élet nagy kérdéseivel foglalkozzon, ha a vallások nem valódi megoldások, akkor, melyek azok, és ezt hogy döntik el az ateisták.
- az egyházak funkcióit helyettesíteni kell. (közösségszervezés, megküzdési stratégiák stb.)
- az ateizmus mint közösségszervező erő felhasználása. Minden amire a vallás képes, arra az ateizmus is. Ezt kell megvalósítani a gyakorlatban is.
- volt egyház/szektatagok fórum.
- csak az nyilatkozzon, aki szakember, de ateizmusból és vitatechnikából is képzett. Vitakultúra terjesztése. Tudjon vitázni egy hívővel vagy teológussal. (Hitchens, Harris)
 -hogyan alkalmazzuk a tudomány által összeszedett tudást nem csak az élet nagy kérdéseire? (egyesek szerint ez maga a modern filozófia)
- világi/ateista káplánok kórházakban, hogy legyen ki a haldoklók vagy a betegek lelki szükségleteivel foglalkozzon, vallásmentesen.
- „az orszarvú szarvat növesztett magának...” megszemélyesített, vallásos képek a tudományos ismeretterjesztő műsorokban, ezért nem veszik komolyan az emberek és ezért nem értik pl. az evolúció-elméletet. Az evolúció nem diadalmenet és hibás így beállítani. Ezt hangsúlyozni kell.
- a vallás helyett a természettudomány + a filozófia stb. (társadalomtudományok) kell legyen a meghatározó.
- a hagyományos humán műveltség visszahozása a kultúrába.
- a tudományos szkepticizmus a vallásokra is vonatkozzon. Ez gyakorlatilag az új ateizmus.
 

A résztvevők által ajánlott könyvek, filmek stb.
Dr. Hajagos Antal: A világos agy boldogsága - Véleményem a társadalom tévhiteiről Avagy hogyan tegyünk időnként kirándulást Eufémiából!
Frank McCourt – Angyal a lépcsőn (eredeti cím: Angela's Ashes).
Egy regény, ami az I. világháború alatt játszódó regény, Írországban, ahol az emberek azért jártak templomba, mert ott volt viszonylag száraz, nem azért, mert annyira buzgó hívők lettek volna. Mindenhol máshol annyira nagy volt a nedvesség, hogy minden megrohadt.

Lassan egy éve szervezem az ateista sörözést – újabb nevén Hitetlen kocsmát – és mivel én vagyok a házigazda/moderátor, ezért nem mindig van lehetőségem elmondani a saját véleményemet a témáról, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy másokra figyeljek.
Ha már blogolok, gondoltam érdemes lenne megfogni pár, számomra érdekes gondolatot és esetleg továbbgondolni őket.
Nem tudom, hogy a résztvevők szeretnék-e ha megnevezném őket, ezért inkább nem írom le név szerint, hogy melyik gondolat kitől származik, hanem megpróbálom csak magát a gondolatot visszaadni.
Egyelőre azt sem tudom, hogy ez így mennyire lesz érthető vagy élvezhető valakinek, aki nem volt ott, de egyelőre kísérletezzünk.
A saját gondolataimat, vagy megjegyzéseimet dőlt betűvel fogom írni.

Ha lehetne tudni, hogy bizonyos szabályokat betartva – nem dohányzol, nem iszol alkoholt, nem eszel húst stb. – nem halnál meg akkor megtennéd? Lemondanál ezekről az élvezetekről cserébe az örök életért? Vagy ha az nem lehetséges, akkor egy sokkal hosszabb – mondjuk pár száz éves – életért?

Ez után a kérdés után, a halál téma átváltott, a halál elkerülése témába. Mivel a társaság nagy része tudomány rajongó vagy maga is tudós, ezért természetesen jött a válasz, hogy majd a tudomány megoldja az öregedés és a halál problémáját. Majd a halhatatlanság hátrányairól volt szó. Úgy gondolom, ez nem esik kívül a témán, mert ezekre a gondolatkísérletekre vagy kérdésekre adott válaszaink sokat elmondanak arról, mit gondolunk a halálról.

A halhatatlansággal az a legnagyobb gond, hogy egy idő után unalmas lenne. Elég sok idő elteltével, mindenképpen elfogynának az új élménytípusok, mert minden helyzetet kipróbáltál már. A halál ekkor már megváltásnak számítana.
Persze sok jó dolog történhet és sok dolgot szeretnénk megtapasztalni, de mi van akkor ha minden ilyen élmény megvolt már, akár többször is? Lehet, hogy szereted a kutyádat, de a kétszázadik kutyádat is ugyanúgy szeretnéd? Lehet, hogy érdekel a tudomány, de ha felfedezted a rák ellenszerét és megkaptad ezért a Nobel díjadat, akkor hová van feljebb? Mit csinálsz, ha előbb-utóbb eléred a csúcsot és már nincs újabb cél, amit kitűzhetnél magadnak?

Ha lenne egy tabletta, amit beveszel, és halhatatlanná válsz, akkor biztos, lennének olyanok, akik azt mondanák, hogy ők ezt nem akarják. Ez gyakorlatilag öngyilkosság.
De vajon önző dolog öngyilkosnak lenni? Ha megölöd magad, azzal fájdalmat okozol azoknak, akik szeretnek. De mi van akkor, ha neked a létezés elviselhetetlen? Ha azért nem ölöd meg magad, hogy az ne fájjon a szeretteidnek, akkor az olyan, mint egy büntetés.
A halhatatlanságra kárhoztatás nem szeretet.

A halhatatlanság a tudás és az innováció halála. Ráérünk arra még, mert van rá még négyszáz évünk, vagy egy örökkévalóságunk.
Néha az előző generációnak ki kell halnia – még a tudományban is – annak érdekében, hogy a dolgok változzanak. Még a tudósokkal is megtörténhet, hogy annyira ragaszkodnak a saját elképzelésükhöz, hogy az akadályozná a fejlődést.
Ugyanez érvényes a politikára is. Mi van, ha egy diktátor örök életű és soha nem lehet leváltani? Egy forradalom nem mindig sikeres, tehát néha az kell, hogy a diktátor meghaljon, mert addig nincs változás. Ha ez nem lenne lehetséges, az nem maga lenne a pokol?

„Az istenek meghalnak. Amikor pedig igazából meghalnak, senki sem gyászolja őket, és senki sem emlékezik rájuk.”
(Neil Gaiman – Amerikai istenek)

De mi van akkor, ha bár halhatatlanok vagyunk, de az emlékeinket nem tudjuk évezredekig megtartani? Mi van ha felejtünk? Ha a halhatatlanságban felejtünk, az miben különbözik egy új embertől vagy magától a haláltól?
Semmiben. Ez szerintem a legjobb érv a halhatatlanság ellen. Ha az agyunk kapacitása nem teszi lehetővé, hogy több ezer évnyi (vagy még több) emléket megtartsunk, akkor ez azt jelenti, hogy "mi" nem vagyunk halhatatlanok. Ha "mi", az emlékeink és a gondolataink vagyunk, de ezeket elfelejtjük egy idő után, vagy szükségtelen lesz emlékezni arra a kellemes délutánra, amit egy rakás ateistával töltöttél valamikor a huszonegyedik században, mert mondjuk, most már a hatvankettedik században élsz és más dolgok foglalkoztatnak stb., akkor az tényleg nem különb a halálnál.

Erre a számítógépbe helyezzük át a tudatunkat sem feltétlen megoldás, mert egy számítógépnek is korlátolt a tárolási lehetősége. Mivel ez a probléma kikerülhetetlen ezért az egyik lehetséges megoldás az, hogy a számítógép is felejtsen. Ha számítógép alatt valami hasonlóra gondolunk, mint amire manapság, akkor az elég vicces helyzetet eredményezne. Elmentesz egy dokumentumot, majd pár év múlva elő akarnád venni, mire a számítógép azt mondaná, hogy „ki emlékszik arra már?”.
Ha nem olyan pontossággal mentenénk meg a számítógépes agyunkba az emlékeinket, mint ahogy tesszük, akkor ismét, miben más ez, mint a halál?

Egyszer az univerzum is meghal majd. Ha addig nem tudunk „kilépni” és átköltözni egy „bébiuniverzumba”, akkor ez azt jelenti, hogy csak időben toltuk el a problémát, de nem oldottuk meg végleg. Akkor az lesz a halál, hiába éltünk előtte akár több milliárd évig is. Ez még mindig nem valódi halhatatlanság.
Jelenleg még a következő negyven évet sem tudjuk elképzelni, nemhogy egy több milliárd éves életet. De ez akkor is csak egy élet lenne, ha nem tudjuk egy új univerzumban előröl kezdeni.

A mennyország, ehhez képest, örökkévalóbb, "mert milyen lenne az már, ha a mennyország megszűnne az univerzum hőhalálával"?

A halál az, amikor valami létezett, majd megszűnt létezni.
Gépekre is szokták mondani, hogy meghaltak. Ez megszemélyesítés, de rögtön elhangzott a poén, hogy:
A processzor füsttel működik. Ha az kijön belőle, többet soha nem fog működni. Ez akkor is igaz, ha nem láttad, hogy kijött a füst. Kijött az, csak te nem láttad. 

Ha aközt kell választani, hogy nem élhetsz örökké vagy pedig muszáj örökké élned (tehát meg sem tudod ölni magad), akkor melyiket választanád?

A hívők, a másvilág ígéretével nyugtatják magukat, és azzal oldják meg a halálfélelmet, hogy az élet nem ér véget a halállal, csak más formában folytatódik. Így soha nem kell szembenézniük a teljes megsemmisülés gondolatával.
Úgy tűnt, a beszélgetés során az ateisták ugyanezt csinálták, csak nem mennyországgal, hanem "a tudomány majd megoldja a halál problémáját" reményével. 
Ez egy érzelmi probléma, amit érzelmileg kell megoldani. Azt, hogy lehet érzelmileg elfogadni, hogy biorobotok vagyunk és anyag, ami nem különbözik a többi anyagtól?

Ezt csak ideiglenesen lehet átélni. Egy ilyen gondolatot nem lehet sokáig a tudatban tartani, mert az elménk úgy működik a gyakorlatban, mintha soha nem halnánk meg, mintha lenne szabad akarat stb. Mély, átfogó tudományos gondolatokat és elméleteket képtelenek vagyunk a mindennapjainkban folyamatosan alkalmazni.

Mi az ateisták válasza a halál problémájára, ha nem a „szüntessük meg tudományosan a problémát”?

Erre többen azt válaszolták, hogy a léted megszűnésének elfogadása a fontos.
Amíg élsz, addig próbálj meg jól élni és fogadd el, hogy ez egy nap véget ér. Ha meg tudod tapasztalni azokat a dolgokat, amelyeket szeretnél, akkor teljes életed volt és nincs értelme ezt a végtelenig nyújtani. A sokadik ismétlésnél semmilyen tevékenység nem lesz már olyan élvezetes, mint első vagy második alkalommal. Jobb úgy meghalni, hogy még nem érted el az unalom határát és szerettél élni.

Inkább éljünk jól most – hajrá hedonizmus – és haljunk meg boldogan, mint éljünk örökké, de értelmetlenül.

A halálban a legrosszabb, hogy azután is történnek dolgok, amelyek számodra érdekesek, miután te már nem vagy. 
Ez még most is csak részben van így, hiszen most sem tudunk mindenről. Egyes információk nem jutnak el hozzánk, mégis valahogy úgy érezzük, hogy ha elég sokáig élnénk, akkor lenne időnk mindent megtudni, és mindent megtapasztalni, amit valaha akartunk. Erre nincs garancia. És ismét fellép a hol tárolod ezt a sok információt problémája.

Ha tudnánk, hogy az emberiség jövője – a saját elképzelésünk szerint – jó lenne, akkor érdemes törekedni a halhatatlanságra és a szaporodásra. De ha tudjuk, hogy szar, akkor viszont éljen a hedonizmus.

A hívők vs. ateisták felfogása a halál utáni életről

A mennyben te lennél? Ha a kereszténység igaz, akkor az a lény, aki attól boldog, hogy isten jelenlétében van, még mindig te lennél, vagy az már valaki más?
Mátyásnak van erről egy jó novellája. Hosszabb, de érdemes elolvasni, mert jól bemutatja, hogy miért nem akarnál a keresztény mennybe kerülni.

Vallásos vagy hívő emberek esetében merül fel a holttesttel kapcsolatos babonák kérdése.
Egyesek szerint a halottat nem lehet elhamvasztani, mert akkor a feltámadáskor nem lesz mi feltámadjon. Isten képes feltámasztani, de a hamvaidból nem tud összerakni? Ez nem azt jelenti, hogy valójában nem hiszed azt, hogy az istened mindenható?

A testünkben levő atomok, és az összes többi atom közt, nincs különbség.

Tehát egy racionális ateista temetése során a legfontosabb szempont, az, hogy a temetés minél környezetkímélőbb módon történjen. A halott ezzel tud segíteni a hátramaradottakon, mert így nem okoz még több kárt, pusztán önzésből vagy babonából. 
Önzés, ha az emberi hullákkal – azaz az emberből megmaradt anyaggal – másképp bánunk, mint a többi anyaggal. "Mi", a bennünk levő tudattól, az információtól, ami az emlékeink, és a gondolataink összessége, vagyunk emberek és ha ez megszűnik, akkor az már nem "mi" vagyunk. Ezért lényegtelen, hogy mi történik utána a porhüvelyünkkel.

Megennél egy olyan gyümölcsöt, amit egy temető mellett levő gyümölcsösben termesztettek? „A legjobb almás-pite, nagyiból.”

Felajánlanátok a testeteket a tudománynak? Kísérletezni, oktatási célra, stb.?

A boncasztalon fekvő hiúsága: Mit gondol majd rólam a boncmester? Edzeni kezdek, hogy ne gondolja azt, hogy ez is csak egy újabb hájas, lusta alak.
Ez egyrészt a cselekvés iránti elfogultság gondolkodási hiba – azt gondoljuk, hogy ha teszünk valamit, az mindenképpen befolyásolja a dolgok kimenetét – másrészt meg figyelmen kívül hagyja, hogy az átlag az átlag és nem azért nem lehet mindenki kivétel, mert csak, hanem azért, mert az átlag úgy van meghatározva.

Utolsó gondolatnak pedig:
Ha halálunk után, a tudatunk megszűnik, és a testünk anyag lesz, akkor ismét csillagporrá lettünk.

A résztvevők által ajánlott olvasmányok, filmek stb.

Robert Blech: A pokolba tartó vonat

Isaac Asimov – Az utolsó kérdés (The last question)

Isaac Asimov robotos sorozata, főleg az Aurórán élő társadalom. (A hosszú élet akadályozza a fejlődést. A galaxist nem a halhatatlanok hódították meg, hanem a rövid életű kalandorok.)

Sírhant művek (Six Feet Under)

Az őslakó (The Man from Earth) 

A Hannibál c. sorozatban van egy epizód, amikor az egyik szereplő kómában levő embereken termeszt gombát.

A nagy Lebowski jelenet.

Zene: The Flower Kings - Stardust We Are

Modern, környezetbarát temetkezés. Légy fa halálod után.

Aki szeretné – kevésbé sci-fi szintjén - folytatni a halálról való beszélgetsét, azoknak ajánlom a Halál Kávéház nevű kezdeményezést, amit egy pszichológus és egy filozófus szervez. A szervezéshez nincs közöm, csak tetszettek az eddigi beszélgetések. Lehet lájkolni a Facebook oldalukat, vagy követni az eseményeket ezen a linken.

Bónusz (főleg hívőknek ajánlom)
A miért felételezik az ateisták, hogy a halál után nincs élet kérdésre, itt van egy jó válasz. 

Létezik egyfajta módosult tudatállapot, amelyet spirituális élménynek hívnak.
Hívő koromban rengeteg beszámolót hallottam mások ilyen jellegű tapasztalatairól, ezért tudom, hogy ez alatt a kifejezés alatt mások is ezt a jellegzetes állapotot értik.
A vallásos élmények ettől különböznek annyiban, hogy a vallás elemei jelennek meg bennük, míg egy spirituális élményben ezek hiányoznak, és csak a kellemesen módosult belső állapot van jelen. Amikor valakinek látomása van, megjelenik neki a Szűz Mária, Jézus, vagy bármi hasonlót él át, az vallásos élmény. Amikor egy, az enyémhez hasonló tapasztalata van, azt inkább spirituális élménynek hívják.
Egy ilyen élménynek is lehetnek olyan elemei, amelyeket az alany, a saját elképzelése szerinti természetfelettinek, – más néven istennek – tulajdonít. Ezt rendszerint, a magukat nem vallásosnak, de spirituálisnak nevezők szeretik hangoztatni, mert szerintük a vallásos élményektől eltérően, ezek a még inkább szubjektív és egyénileg változó tartalmú élmények az igazság és nem a vallások hagyományos istenélmény-leírásai. Léteznek olyan hívő emberek, akiknek ez az igazi hit, és nem a templomban, a pap vagy lelkész által levezetett rituálék sora. Ők ebben találják meg az istenükkel való kapcsolatot.
Nem hívők is megtapasztalhatnak hasonlót, például amikor valakinek akkor jönnek a legmélyebb gondolatai, ha a csillagos ég alatt fekszik, és bámulja az eget.

Nemrég rájöttem, hogy nekem ezek a pillanatok akkor vannak, amikor egy kellemesen meleg, nyári napon vagy délután, magas fák alatt ülök és nézek fel a fénybe.
Ahogy a fény átszűrődik a falevelek közt, a fa és a levelek enyhén mozognak, akkor jönnek nekem az ilyen mély, mindent átfogó, „egy vagyok a világgal”, „egy vagyok önmagammal”, tiszta tudatállapotok. Ekkor van az az érzésem, hogy csak én, a tudatom, tehát „Én” vagyok. Nem vagyok többé test, nem vagyok ember, vagy bármi, csak tisztán egy tudat. Sok gondolat van ilyenkor egyszerre jelen. Több mint máskor, és máshogy mint, ami a normális révedezés, megszokott gondolat-kavalkád közepette szokott lenni. Ilyenkor minden gondolat ugyanolyan erős, és az egész együtt kiad egy bizonyos „gondolatképet”, amit azonban már nehéz lenne szavakba önteni. Ez belülről, azaz nekem a gondolatok gondolójának, nagyon kellemes érzést eredményez. Egy jellegzetes, megnyugtató, békés, félelemmentes, elégedett érzést. Úgy érzem, hogy több dolgot vagyok képes így átgondolni. Ez persze illúzió, de akkor és ott mégis jó érzés.

Nem gyakran van ilyen élményem, de amikor igen, akkor rendszerint sokáig emlékszem rá. Az érzés az, ami ebből sokáig megmarad és ha kell, akár évekkel később is fel tudom idézni magamban. Ezzel nem tudok szándékosan egy újabb ilyen élményt előidézni, mert ezek az állapotok mindig spontán jönnek és nem tudok készülni rá, de a tiszta boldogság egyetlen darabja is jobb, mint a semmi.

Mindehhez persze nincs szükség semmiféle természetfelettire. Mikor hívő koromban voltak ilyen élményeim, akkor ezt az istennel való egységállapotnak gondoltam, és volt olyan alkalom is, amikor egy másik lény jelenlétét éreztem. Azóta megtudtam pár dolgot arról, hogyan működik az agy, és rájöttem, hogy ez a „valaki itt van velem” érzés csupán egy illúzió, és nincs szükségem rá, hogy odaképzeljek valamit, ami nincs ott. Most, hogy ateista vagyok, már elég maga az érzés, és tudom élvezni az agyam ilyen jellegű tombolását, ha úgy alakul. Nem tulajdonítok neki természetfeletti jelentőséget, csak élvezem, hogy van. Mint egy meglepetés orgazmus. Jó ha van, de nem szükséges, hogy folyamatosan ilyen állapotban legyek, és nem kell érte megtenni mindent és bármit, mert nem ez a legfontosabb dolog az életben. Az élet nagyrészt szürke és monoton, és nem a különleges állapotokról szól. A különleges állapotok éppen ettől különlegesek, és meg kell tanulni akként értékelni őket.

Olvastam egy érdekes könyvet – pontosabban hosszabb esszét – arról, hogy hogyan húzzuk meg a határt, az emberek és a többi állat közt.
Az „én nem vagyok állat, mert nekem lelkem van” jellegű érvelést mindig is hibásnak tartottam, amióta megértettem, hogyan működik az evolúció, és azon belül, mit jelent a közös őstől való származás.

A könyv érdekes, bár nem megy bele nagyon részletesen és inkább filozófiai és fogalmi szempontból gondolkozik a kérdésen, mint nagyon részletes tudományos magyarázat szintjén.
A tanulság röviden annyi — ha egy természettudományos ismeretterjesztő könyv esetén beszélhetünk spoilerről, akkor ez az —, hogy nem lehet teljes pontossággal meghatározni, mit jelent embernek lenni, mert nincs, mi alapján határt húzzunk közénk és a többi állatfaj közé. Még a saját őseink és a velük kortárs más fajba osztályozott emberszabásúak (pl. neandervölgyiek) közt sem tudunk elég éles határvonalat húzni.

Rögtön a könyv elején van egy nagyon jó gondolat, ami egy sokkal alapvetőbb dologra vonatkozik, mint maga a téma, és amit külön szeretnék hangsúlyozni, mert azt gondolom fontos és jó megfogalmazás. A kérdés sokszor az, hogy hogyan keresünk válaszokat a kérdéseinkre. Nyilván a tudományos és a vallásos értelmezés vagy módszer közt választhatunk. A szerző ezt, egy nekem nagyon szimpatikus módon, a következőképpen fogalmazza meg:

minthogy azonban nem mindenki vallásos, mégis hasznosabb, ha a vallás helyett a természettudományban keressünk egyetemesen elfogadható elképzelést arról, mit jelent embernek lenni.

A továbbiakban, a könyv több érdekes kérdést felvet, és bár a maga módján meg is válaszolja azokat, de mivel, ismét, nem ad teljes körű tudományos magyarázatot rájuk, ezért az olvasó, maga is elgondolkozhat és megpróbálhat jobb válaszokat adni ezekre.
Pl. „vajon az ember felsőbbrendűsége emberi kiváltságot vagy emberi felelősséget jelent”
Ha csupán állatok vagyunk, akkor mi a helyzet a lélekkel?

Ezen kívül szóba kerül a rasszizmus története, a rasszista ideológiák tudományos nyelvezettel és tudományos felfedezésekkel való alátámasztása is.

De ezeken túl, ami számomra különösen érdekes volt az egy Vang Csung (i. sz. 27-97) nevű kínai filozófus gondolata, miszerint az ember is egy állat csupán, de mivel a másvilág, és az isteni szféra annyira más, mint amit mi képesek vagyunk megtapasztalni, ezért nincs abban semmi rendkívüli, ha nem tudunk róla sokat.
Ezt a következő analógiával támasztja alá:
„ha a bolhák az ember fülébe beszélnének, akkor sem hallaná őket. (...) Ugyanígy nevetségesen elbizakodott feltételezés lenne az is, hogy az ég és a föld figyel az ember szavára. (...) És mivel „az ember él és meghal, a lényeknek is van kezdetük és végük (…) Csupán abban van különbség, hogy mit kedvelnek és mit nem… Ugyanazon a mennyen és földön osztoznak, és ugyanarra a napra meg holdra tekintenek föl.”
Érdekes, és manapság talán elképzelhetetlen is, ez a természetesség, ahogy a másvilágot és a természetfölöttit is a természet részévé teszik, majd ebből kiindulva építenek maguknak egy világképet, ami tartalmazza mindkettőt, de a megismerést csak az egyikre (a természetre) korlátozza le.

A kérdés megválaszolásában a legnagyobb probléma az, hogy a többi emberszabású közeli rokonunk, ezért rengeteg dologban hasonlítanak ránk. Nem csak fizikailag, genetikailag, hanem még kulturálisan is valamennyire. Ezért felmerül a kérdés, hogy „Az evolúciótörténet mely pontján ehet értelme megkülönböztetni az embert a nem humán fajoktól?”
A szerző következtetése az, hogy sehol, mert az evolúció egyetlen folytonos történet, amiben nincs észrevehető átmenet az emberszabásúak és köztünk. Nem lehet megjelölni egyetlen pontot sem, „amelytől kezdve az ember kifejezés használható”.
Persze ennek ellenére, erre vannak törekvések, és „a paleoantropológusok hagyományosan a Homo habilis nevű lény körülbelül két és fél millió évvel ezelőtti kövült maradványainál húznak választóvonalat. Ez az első faj, amelyet a Homo genusnévre jogosítanak.”, de a szerző szerint, minél többet tudnunk meg magunkról, illetve a többi állatról, annál kevésbé tűnik helyesnek ez az éles elválasztás.

A másik fontos kérdés, persze, ami abból következik, hogy nem vagyunk mások, mint a többi faj, az, hogy mi van akkor az erkölccsel?
Fernández-Armesto szerint nem lehet olyan koherens érvrendszert kialakítani, ami nem zárna ki, a mostani mércénk szerint egyes embereket, ha arra törekszünk, hogy a nem humán lényeket is befogadjuk a morális közösségünkbe.
Ez ugyanis két problémát vet fel:

1. Ha bizonyos jogokat kiterjesztünk az emberszabásúakra, és ezeket nem faj alapján tesszük, hanem tulajdonságok alapján, akkor ugyanazt a szabályt alkalmaznánk, például kómában levő, fogyatékos emberekre, és őket kellene kizárnunk az ember kategóriából.
2. Ha az emberi jogok, ha valóban emberiek, akkor nem lehetnek megosztóak. Ez azt jelenti, hogy mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, különben — ha szelektíven alkalmazzuk őket — már nem jogról beszélünk, hanem kiváltságról.

Többek közt ezért jutunk el arra a pontra, hogy rájövünk, az ember és az emberi természet mibenléte egy definiálhatatlan fogalom. A szerző azt javasolja, hogy hagyjunk fel a definiálhatatlanság feletti kesergésünkkel, és ne akarjunk többé biológiai definíciót találni, hiszen a köztünk és a többi faj köz levő különbségek annyira elenyészőek (pl. a csimpánzokkal azonos a génjeink 95%-a), hogy tulajdonképpen elhanyagolhatóak, és ezen az útvonalon soha nem fogunk normális definícióra jutni, ezért inkább kulturális definícióra törekedjünk, mert ott van esély arra, hogy meghatározzuk, mit jelent embernek lenni.
Szerinte a definíció inkább így hangzik: „az ember az, amit az ember művel, csak az a fontos, hogy a közösséghez tartozunk-e vagy sem.”

Fernández-Armesto következtetése az, hogy „le kell mondanunk a szabadság ábrándjáról és el kell fogadnunk, hogy azok vagyunk, amiknek valaha a többi állatot hittük: automaták vagy lélektelen barmok”.
Ezen mindenki, aki úgy érzi, hogy mégiscsak van lelke, természetesen felháborodik és ellenkezik. A problémát Fernández-Armesto szerint kétféleképpen lehet feloldani:

1. Mondhatjuk azt, hogy maga a dilemma téves, és bár az evolúció termékei és a génjeink foglyai vagyunk, ez mégsem foszt meg bennünket a szabadságunktól. „Átalakíthatjuk magunkat tapasztalataink révén, amelyeket jelentéssel ruházunk föl.”
2. Vagy pedig átsoroljuk magunkat egy csodákkal teli természet részévé, „amelyben egyetlen élet sem egyszerűen vadállati”.

Fernández-Armesto erre Justin Stagl-t említi, aki szerint, „biológiailag meghatározottból társadalmilag-kulturálisan meghatározott” lények vagyunk, és akinek ez a természete részét képezi. Az emberi fajon belül a diverzitás a kultúra szintjén jelenik meg, és minket ez is meghatároz, nemcsak a biológia.
Szerinte az emberi természet mibenlétét azáltal tudjuk meghatározni, ha meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy „a történelem, illetve az evolúció által esetlegesen felszínre hozott jelentéktelen vagy múlékony élettani és kulturális vonásainkon túl, mi közös és kizárólagos azokban a lényekben, akiket embereknek ismerünk el.”

Merre tovább?

„Az, hogy az ember egyedülállóan ésszerű, értelmes, átszellemült, éntudatos, kreatív, lelkiismeretes, erkölcsös vagy istenhez hasonló, csak mítosznak tűnik – hittételnek, amelyhez a bizonyítékok ellenére ragaszkodunk. De szükségünk van mítoszokra ahhoz, hogy elviselhetővé tegyük föloldhatatlan dilemmáinkat.” de „többek is ennél: nem puszta mítoszok, hanem törekvések, egyelőre megvalósulásra váró vágyak.”
Ez egy tipikusan pozitív lezárásra törekvő befejezés, amivel nem értek egyet. Ha ténylegesen nem vagyunk többek, mint biológiánk, és nem vagyunk mások, mint a többi állat, akkor miért lennénk képesek „megvalósítani” bármi hasonlót? Egyáltalán mi számítana megvalósult vágynak ebből a szempontból? Túllépni a meghatározhatatlan emberi szinten? Robotként? A könyvből ez sajnos nem derül ki, de számomra érdekes és nagyon is emberi a gondolat, hogy igen, felfogom az elmémmel, hogy csak egy vagyok a sok állat közül, de a „lelkem” ezt nem tudja elfogadni, ezért inkább mítoszokat kreál, hogy megnyugtassa magát.
Az ilyen hozzáállást nem tartom felnőtt, racionális gondolkodásmódnak. Ez inkább az önmagukat megnyugtató, az erős felnőttektől megnyugtatást váró gyerekek védekezésének látom. A természetes és elkerülhetetlen dolgoktól való félelem az egyik legfeleslegesebb dolog a világon. Mint a haláltól való félelem. Ha egyszer nem tudod elkerülni, és biztosan bekövetkezik, akkor miért kell félni tőle? Miért kell eltakarni, rejtegetni, átformálni a róla való beszédet, addig, amíg már nem tükrözi a valóságot és inkább egy olyan dolgot ír le, ami már csak az illető fejében létezik.

Nem szükséges egy művi mítoszt kitalálnunk, amitől felsőbbrendűbbnek, másnak, jobbnak stb. érezzük magunkat, mint a természet többi része. Engem jobban megnyugtat, hogy a természet része vagyok, mint ha valamilyen lélekkel és felsőbbrendű céllal ellátott entitás lennék, amire oly sokan vágynak. Ez ugyanis egy felesleges lépés. Ha a természet az egyetlen, ami létezik, akkor annak része akarok lenni és úgy tűnik, része is vagyok. Így normális és így jó, hiszen nincs más. A természet „extrái” — isten, lélek, erkölcsi felsőbbrendűség, az ember felelőssége a többi faj és a világ iránt stb. —, mind-mind ugyanúgy feleslegesek, mert a természet önmagában elég.
Ebben az esetben a többre vágyás nem hajtóerő, hanem akadály. Egy illúzió, ami a valóságtól elválaszt. Annak meg mi értelme lenne?

Hitem utolsó darabkája volt a vegetarianizmus, amit még az istenhit elengedése után is megtartottam. Persze nem túl racionális alapon, hiszen ezt nem is lehet racionálisan csinálni, ugyanis ez egy szubjektív döntés.
Tíz évig voltam vegetáriánus, hallottam az összes pro és kontra érvet, de eddig egyetlen egyet sem, amit ne lehetne arra visszavezetni, hogy "én úgy döntöttem, hogy ezt vagy azt nem eszek".
Miután elkezdtem racionális gondolkodásról és szkepticizmusról olvasni, a folyamat során elpárolgott a természetfelettiben és az istenben való hitem, arra jutottam, hogy ha ez döntés kérdése, akkor mindegy, mit eszek, de ezt már megszoktam, és nem éreztem rosszul magam, ha nem ettem húst. Tehát nem volt különösebb okom rá, hogy ne folytassam továbbra is ezt az életmódot. Plusz volt benne egy adag erkölcsi felsőbbrendűségi érzés is, ami persze jó érzés volt.

Nemrég ismét elkezdtem ezen gondolkodni, különösebb ok nélkül, de mivel a téma folyamatosan felmerül — enni mindig kell —, és mivel mostanában nem otthon étkezem, ez lassan mindennapos problémává vált, hiszen az éttermekben az alap a húsos kaja. Vegetáriánus opció a sült krumpli, rizi-bizi, rántott sajt és esetleg a görög saláta.
Egy ideje azt éreztem, hogy értelmetlen ezzel folyton küzdeni, egészségtelen dolgokat enni, amikor nem annyira lényegbevágóan fontos, hogy ne egyek húst.

Az én vegetarianizmusom története ugyanis a következő:
Gyerekkoromban kevés pénzünk volt, mindig pár százalékkal maradtunk le a rászoruló kategóriáról, ezért ritkán ettünk húst, nem volt megszokott. Nem is éreztem hiányát, jól elvoltam.
Majd egy betegség után, bekerültem egy jóga-alapú szektába, ahol természetesen a vegetarianizmus volt a standard, hiszen ha állatokat eszel, az rossz karma, azt pedig a lehető leghamarabb le kell dolgozni, mert különben rosszabb helyzetben születsz újjá, és még esetleg az istennel való közösség lehetőségét is elveszted miatta, hiszen szerintük Isten annyira tiszta és jó, hogy a rossz karmáddal a közelébe sem tudsz menni. Ráadásul azt tanították, hogy a húsevés szörnyű következményekkel jár, ami az egészséget illeti. Így tudatosan vegetáriánus lettem és az is voltam körülbelül tíz évig.

A szektából, úgy négy év után kiábrándultam, de a vegetarianizmus megmaradt. Sok volt szektatag is így van ezzel. Legtöbben elismerik, hogy tévedtek, amikor hittek a szektavezetőknek, és elfogadták a sok hülyeséget, amit tanítottak, de sokan megtartották, hogy húst enni nem jó dolog. Ennek oka az volt, hogy a vegetarianizmust nemcsak a hit részeként, hanem tudományos tényként mutatták be, hogy mennyire egészséges, hogy jobb ilyen meg olyan szempontból stb. Ráadásul a kultúrában is kezd elterjedni ez is, a sok divatos diéta mellett.

Miután az iskola tanításaiba vetett feltétlen hitem megrendült, és utánaolvastam pár dolognak, rájöttem, hogy nem tudjuk pontosan, mi az ideális étrend, csak általános jó tanácsokat lehet adni: egyél sok zöldséget és gyümölcsöt, kevés zsiradékot és cukrot, sportolj rendszeresen. De semmi valóban pontosat nem lehet mondani a témában. Egy olyan étrend, ami kizár egy sor dolgot, amit egészségesen táplálkozó emberek normális körülmények közt tudnak fogyasztani, meg végképp nem lehet a legegészségesebb.

A szektás időszakom alatt megpróbáltam pár ennél extrémebb dietétikai korlátozást is. Többek közt böjtöt. Nem ettem semmit legalább 24 órán keresztül, csak vizet ittam (ezt heti rendszerességgel kb. egy évig csináltam, ez is az iskola tanításán belüli egyik rituálé része volt) és egy Oshawa nevű diétát, ami mindent kizárt pár gabonafélén kívül. Utóbbit párszor csináltam csak, egyhetes egységekben, és olyankor nem ettem mást csak főtt rizst, kölest, hajdinát és ezek kombinációját.
Mindezek ellenére, a tényleg szigorúan növényi alapú vegán étrendet soha nem próbáltam ki, mert nagyon szeretem a tejtermékeket és a tojást. Talán ezért volt, hogy idővel egyre kevésbé szigorúan vettem a hússal és az állati eredetű termékekkel való kapcsolatot. Ugyanis, amikor még hittem abban, hogy ez hatással van a karmámra, és bárminemű érintkezés hússal vagy hús-származékkal rossz hatással van, addig nagyon óvatosan és babonásan viszonyultam az ételhez. Gyakran volt lelkiismeret-furdalásom vagy undorérzetem attól, hogy valami esetleg hússal került kapcsolatba, mielőtt én ettem volna.

Tehát lehet a vegetarianizmust, ha nem is vallásosan, de babonásan és irracionálisan is csinálni, mint bármi mást. Önmagában ettől a vegetarianizmus nem lesz vallás. Ugyanis sokszor hallottam és olvastam ezt az elmúlt évtizedben, amikor figyeltem erre, főleg ha vegánokról van szó. Mert az erkölcsi alapon vegán aktivisták tényleg túltolják a dolgot néha. Akkor jönnek az olyan jelenetek, mint a gyorsétteremben hangosan siránkozó vegán prédikátor, aki a tyúkfarmról „megmentett” csirkéjéről beszél, és azt ismételgeti szipogva, hogy annak is van személyisége és egy neve.

Hülyeség érzelmi alapon érvelni, ebben a kérdésben, és egy ideje azt gondolom, hogy ez már rég nem az illető állatokról szól, hanem sokkal inkább az emberállatról, aki valamilyen személyes frusztrációját így vezeti le. Inkább erről beszél, mint arról ami valóban frusztrálja, mert ez elfogadott, ez önzetlen, erről lehet beszélni, a valósi problémákról meg nem. Ezért ennyire érzelmileg túlfűtött a dolog, mert ezeket az érzéseit beleviszi és nem a probléma megoldására koncentrál.
Hasonló ez a Jézussal való közösségérzésről sírva mesélő keresztényhez, vagy a mély transzcendentális asztrálutazásáról mesélő jógihoz. Minden vallási hagyományban találunk ilyet, akkor is, ha nem ez a hivatalos dogma. De az emberek, ha már egyszer elmentek a hit és az érzelmi alapú valóság-meghatározás irányába, akkor mindig lesz köztük egy rész, aki szükségszerűen eddig az átlagtól eltérő extrém pontig viszi el a lelkesedést. Ez általában, csak a külső szemlélőnek tűnik őrületnek. Az irracionális, azaz babonás, azaz vallásos hagyományban ezeket szentnek vagy valamilyen módon különleges hívőknek tarják, igaz hívőnek, és ennek megfelelően tisztelik is. A mi őrültünk, ugyanis szent, az övék egy dühöngő őrült eretnek. Mindig.
Viszont mindkettő az emberi természet része, a túlzásokra való hajlam és az emiatt a másikat elítélő hajlam is. Ezeknek az érzéseknek az eredete is természetes, és semmi jele annak, hogy tényleg lenne bennünk valami, például isteni szikra, vagy a többi állatban egy személyiségnek nevezhető valami.

Meg kell próbálni ezt az irracionális gondolkodásból eredő viselkedést racionalitással kompenzálni? Igen. Elvesz ez bármit is az élet szépségéből, azzal, hogy nem engedi szabadon tombolni az emberi elme ösztönös részét? Dehogy. Az elménk ugyanis arra van, hogy a valóságot megtapasztaljunk, nem arra, hogy az általa létrehozott árnyékképekkel harcoljunk. Nem egy képzeletbeli erkölcsnek vagy istennek kell megfelelni, hanem a valóság minél teljesebb megtapasztalására törekedni, hiszen egy napon mind meghalunk. Akkor is, ha utána minket, embereket, nem szolgálnak fel Remoulade mártással.

Holnap lesz egy hete, hogy ismét eszem húst. Igyekszem odafigyelni arra, amit fogyasztok, de most már arra is próbálok figyelni, hogy elengedjem az ebből fakadó irracionális gondolataimat, és alaptalan felsőbbrendűség-érzésemet. Az étel csak egy erőforrás és nem erkölcsi kérdés. Azért eszünk, hogy éljünk, nem azért, mert erkölcsi cselekedet lenne.
A babonás gondolkodást pedig a lehető legjobban ki kell zárni a mindennapi életből, mert az tényleg önmagában is rossz, hiszen elválaszt a valóságtól. Nincs értelme olyan dolgokkal vesztegetni az életet, amelyek csak illúziók formájában tudnak vigaszt vagy erőt adni. Mindig jobb választás a valóság.

(Az ötödik parancsolat: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad.)

Amy Winehouse-ról eddig nekem is leginkább a Rehab c. dal jutott eszembe, valamint a bulvársajtóban megjelent történetek a szerelmi életéről, és a korai haláláról.
Az Amy (magyarul: Amy - Az Amy Winehouse-sztori), a régi VH1 dokumentumfilmek stílusában egész jól bemutatja az énekesnő karrierjét és életének utolsó éveit. Ezek után nekem újdonság volt, hogy tulajdonképpen dzsesszénekesként kezdte és rohadt jól énekelt. A Rehab a nagy ismert dala, de az viszonylag pop-os és tudott ő ennél sokkal jobbat. Egész jó dalokat írt és az előadásmódja elég egyedi volt.
A történetet megszakítja az előbb elmesélt életszakasz, vagy esemény által ihletett dal, feliratozva, ami technikai megoldásként is tetszett, leginkább azért, mert nem csak egy rövid sort játszottak be, hanem viszonylag hosszabb pár perces részletet, ami jól mutatta a dalszövegíró és előadói képességeit. Ez nekem különösen hasznos volt, ugyanis nem sok dolgot hallottam tőle, és így jó volt hallani, sokkal jobban tudtam értékelni, előadásmóddal és mindennel együtt.

A Back to Black és a Love is a Loosing Game különösen megtetszett.

Az énekesnő életéről szóló rész, tipikusan az a korán elhunyt híresség tragédiája jelleggel van előadva, ami részben zavaró is volt, főleg a végén, ahol azt az idegesítő feszültségkeltő megoldást alkalmazták, hogy úgy mutatták be a halála előtti utolsó józan időszakát, mintha az lett volna az igazi, és ha az sikerül, tehát Amy józan maradt volna, akkor minden jó lett volna, és meglett volna a happy end, de sajnos a Sors közbeszólt.
Ezt egyrészt, az addig elhangzottak alapján túlzásnak éreztem, ugyanis nem ez volt az első ilyen hirtelen józan akarok lenni felindulása, és nem láttam semmit, ami arra utalt volna, hogy ez más lett volna, mint a többi ilyen elhatározás, ami kudarcot vallott. Ezért a tragédiát kicsit eltúlzottnak érzem, emiatt. Az hogy viszonylag fiatalon halt meg, és tényleg tehetséges és ügyes művész volt, sokkal inkább tragikussá teszi a dolgot.

A film, ahogy vártam az addig ismert bulvár sajtóból ismert történetek alapján, elég hangsúlyosan az énekesnő apját hibáztatja azért, amiért így alakult az élete.
A filmben elhangzik pár dolog, ami viszont arra enged következtetni, hogy egyik szülő sem volt túl kompetens, de mivel én nem vagyok meggyőződve róla, hogy a nevelésnek van ekkora hatása, ezért kétlem, hogy a kérdés ilyen egyszerű lenne. Persze nem meglepő a túlegyszerűsítés és a túlzás, egy rajongóknak készült film esetén, ami egy amúgy is szomorú dzsesszt előadó énekes hirtelen haláláról szól, de akkor se tudok elmenni szó nélkül mellette.

Van egy rész, amikor az anyja arról beszél, hogy a tizenéves Amy azzal a jó hírrel állt eléje, hogy talált egy tuti diétát: eszik, majd kihányja, és így nem hízik. Értsd: bulimiás. Az igazán dühítő az volt, amit ez után mondott, miszerint ő, ezt nem gondolta akkor rendkívülinek, és amikor ugyanezt elmondta az apjának, ő sem gondolta, hogy ezzel bármi gond lenne. Nem várok el túl nagy pszichológiai érzékenységet az átlagemberektől, de könyörgöm egy ilyent, hogy a francba lehet normálisnak tartani?
Az ilyenek miatt gondolom, hogy volt ott jóval több gond, mint csupán egy önző apa aki visszaél a helyzettel.

Soha sem értettem, hogy egy felnőtt, önálló ember miért ragaszkodik olyan emberekhez, ez esetben családtagokhoz, akik nyilvánvalóan bántják és nem jók hozzá. Az a mentség sem állja meg a helyét, hogy a bántalmazott fél, nem érzi bántalmazásnak, ami történik vele, ugyanis van egy jelenet a filmben, amikor az apja, az egyik családi nyaralásra, filmes stábot hoz magával, és erről vitatkoznak Amyvel. Ott érződik, hogy Amy sem tartotta normálisnak, hogy az apja így viselkedjen és jobban érdekelje a szerpelés, mint a családjával töltött idő. Ebben az esetben megértem, ha a lánya szerette volna, hogy az apja vele legyen, ezzel pótolva a gyerekkorát, amikor nem élt velük, de ha ennek az az ára, hogy az apja szerepelhetnékjét élje ki, és továbbra sem azért legyen ott, mert ott akar lenni, akkor én nem értem, miért lenne ez jó bárkinek.
Ha a másik nem akar ott lenni veled, akkor minek erőltetni? Mindkét fél csak szenved ettől, és értelmetlen az egész. Nem csak egy ember létezik a világon. Ha Jancsika nem szeret, akkor ne őt akard kényszeríteni vagy lefizetni, hogy mégis veled legyen, mert akkor csak kényszerből lesz veled. A kényszerből jött szeretet meg kinek kellene? Van más aki szeressen, nem csak Jancsika.
Nem gondolom azt, hogy ez másképp (kellene), hogy legyen, a szülők esetén.

A szülőségben ugyanis nincs semmi varázslatos. Az hogy pont az a két ember a szülőd, csak egy biológiai tény, azokhoz az emberekhez nem muszáj semmiféle kapcsolat fűzzön. Nem kötelező velük kapcsolatban lenned, nem kell őket szeresd, csak azért mert ők a szüleid. Az egy hülye babona, hogy van valami különleges és kötelezően jó a szüleiddel való kapcsolatban.
Nem, a szüleid is lehetnek szar emberek, lehetnek rossz szülők, és ezt nem világvége gondolni, és akár ki is mondani. Nem megbocsáthatatlan bűn kimondani, hogy valaki rossz szülő.
Ez nem a gyermek felelőssége, és a felnőtt gyereknek nem feladata, hogy a szüleit csak azért tisztelje és gondoskodjon róluk, mert a szülei, függetlenül attól, hogy azok milyen emberek.

Ez nyilván egy hatékony szabály egy kis közösségben, ahol az egyedek túlélése a csoport többi tagjától függ, és hasznos azt mondani, hogy a szüleidet mindenképpen tisztelni kell, hiszen ez segít a szülők túlélésében. Viszont ez babonává tud fajulni. Ezért van benne a tízparancsolatban is, és mivel benne van a tízparancsolatban, és a mi kultúránk keresztény alapú, ezért itt ez az elterjedt norma, hogy a bibliai értelemben tisztelni kell a szüleidet, mindegy milyenek.
Ennél már csak a keleti kultúra rosszabb, ahol még formálisabb és még erőteljesebb ez a babona.

De maradjunk a kereszténységnél. Megszokott dolog, hogy nem mondunk, sőt nem is gondolunk rosszat a szüleinkről, mert aki ezt teszi, az rossz ember. Ez a hozzáállás vezet oda, hogy nem tudjuk kimondani, hogy Jancsika/Juliska rossz szülő és meg kellene vele szakítani a kapcsolatot. Ezért próbálunk kompenzálni, elhitetni magunkkal, hogy ennek ellenére szeretjük az illetőt, és ebből jönnek a gondok, ugyanis a kognitív disszonancia kellemetlen és az elme harcol ellene elég rutinosan.
A film egyik tanulsága az, hogy ezt a disszonanciát nem alkoholba és drogokba kell fojtani, hanem föl kell oldani.

Nem mondom azt, hogy ez megmentette volna Amy Winehouse-t, csak felmerült bennem a kérdés, hogy mi tulajdonképpen a probléma forrása. Szerintem ugyanis van egy bizonyos fokú szabadságunk (nem a szabad akaratra gondolok most), amit csak tudatosítani kell, és ha ez elég nagy számban megtörténik, akkor a kultúra is váltani fog, és nem az lesz a norma, hogy babonás alapon tisztelünk bárkit, hanem a teljesítménye és az emberi értéke alapján ítéljük szeretettnek vagy nem szeretettnek.
A szeretet nem default és nem lehet soha kötelezővé tenni. Nem a szülők esetében sem. Nem még akkor sem ha ezt a világ teremtője adja ki parancsba. Ha elengednénk ezt a felesleges kényszert, amit kizárólag babonából tartunk még meg, akkor azt gondolom, hogy sokkal jobbak és őszintébbek lennének a kapcsolataink a többi emberrel. Ez pedig mindannyiunk hasznára válna, hiszen közösségi lények vagyunk, és az egymással való kommunikációnk hatékonyabbá tétele hasznos lenne mindenkinek.

Nem gondolom, hogy kötelező lenne szeretni vagy elviselni bárkit, főleg akkor nem, ha az illető bunkó és rosszul bánik veled. Aki rossz hozzád az menjen a francba és kirekeszthető, eltávolítható az éltedből. Pont ezért nem értem, gazdag és sikeres emberek esetén miért történhet meg mégis ugyanaz, mint az átlagemberek esetében, ahol az életkörülmények nem mindig teszik lehetővé ezt a jogos kirekesztést (büntetést). Miért érzik azt az emberek, hogy tartoznak a rokonaiknak bármivel, ha egyszer a dolog nem kölcsönös? Csak azért mert ez a helyes? Ki szerint? A hagyomány, a pap, a média szerint? Miért lenne ezek közül bármelyik mérvadó? Főleg úgy, hogy ennek következtében, te személyesen, szenvedsz.

5/7